Megmutatni azt, amire nincs szó

Noro Lacko művészettörténész, Erik Šille, Baffi Dávid, Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatója, Bolemant Éva, a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás elnöke és Kiss Csaba, az At Home Gallery vezetője a Brämer-kúriábanPapp Sándor felvételeKözös kiállításuk, amely 4. atelier címmel január 16-áig látható Pozsonyban, a Brämer-kúriában, egy több hónapos képzőművészeti projekt befejező része. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás és a somorjai At Home Gallery tavaly ősszel összefogott, hogy egy közös kiállítás-sorozat keretében mutassák be a kortárs képzőművészet néhány meghatározó személyiségét, elsősorban a szlovák és a magyar művészeket állítva a figyelem középpontjába. Kiss Csaba és Suzanne, akik az At Home Gallery vezetőiként egy évtizede foglalkoznak napjaink képzőművészetének népszerűsítésével, elsősorban a tíz év tapasztalatának tőkéjével járultak hozzá a rendezvénysorozat sikeres megvalósításához. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma munkatársai lelkesedéssel fogadták a tervet, s lehetőségeikhez mérten szintén igyekeztek mindent megtenni a sikerért.

A nyitókiállításon a fiatal Andrea Bartošová és Michal Czinege – ugyancsak Ivan Csudai tanítványai – mutatkozhattak be. Ezután két, a középgenerációhoz tartozó művész alkotásai kaptak helyet a Brämer-kúriában: a szlovák Róbert Jančovič és a tájainkról származó, Budapesten élő Somorjai Kiss Tibor közös tárlata az egyik legemlékezetesebb rendezvénye volt a projektnek. A budapesti Szemző Tibor és a pozsonyi Daniel Matej a múzeum pincehelyiségében készített közös kép- és hanginstallációt. A harmincasok nemzedékét Varga Emőke és Partik Kovačovský képviselte. Az utolsó kettős kiállítás pedig oda tért vissza, ahonnan az első indult: a pályakezdő fiatalokhoz.

Távolabbról figyelve Baffi Dávid és Erik Šille festményeit, első benyomásunk az lehet, hogy egyetlen személy alkotásait szemléljük. A képek színvilága ugyanis meglepően rokon. Közelebb lépve a festményekhez azonban rögvest kiderül, hogy nagyon is vannak különbségek a két fiatal művész stílusában. Ám ami még közös bennük: rendkívüli érzékenységgel figyelnek a bennünket körülvevő valóságra, a mindennapokra.

Noro Lacko művészettörténész bevezetőjében egy ógörög szó, a „noos” jelentésének szépségére hívta fel a figyelmet, amely annak idején észt, lelket, tudatot jelentett, s később ebből fejlődött ki az „ész” jelentésű ráció. A szó eredeti értelmét ma is felidézzük, amikor azt mondjuk valakinek: „legyen eszed.” És nem arra kérjük az illetőt, hogy valamit következetesen, hideg aggyal vizsgáljon, hanem arra, hogy legyen érzéke az adott helyzethez, hogy fontolja meg a lehetséges összefüggéseket, és legyen tekintettel a helyzet körülményeire. Mert figyelemmel kísérni, észrevenni valamit: ez a képesség többet jelent, mint egyszerűen nézni – másfajta intelligenciát jelez. Sokkal törékenyebb és talán közvetlenebb kapcsolat ez a világgal, jegyezte meg Lacko. A képzőművész olyan nyelvet használ, amelyet talán nem lehet szavakra lefordítani – de meg lehet mutatni. Az emberiség, folytatta a művészettörténész, mindig ehhez a módszerhez folyamodott, amikor nem talált szavakat, amikor a „csecsemő” pozíciójába került. „Nem tudok beszélni a világról, mondja ez a csecsemő, mert a dolgokra, amelyeket látok, nincsenek szavaim, de meg tudom mutatni önöknek ezt a világot. Meggyőződésem, hogy a kortárs képzőművészet jelenleg ennek a csecsemőnek a tiszteletre méltó helyzetében van, nem a kora vagy a tapasztalata miatt, hanem mert azon világok számára, amelyeknek a felfedezésére elindult, nincsenek a nyelvünkben megfelelő szavak. Ezért kell néznünk. És nagyon figyelmesen, mert megtanulhatjuk, hogy többet lássunk, mint amenynyit általában szoktunk.”

Erik Šille olyan forrásból merít inspirációt, fogalmazott Lacko, amely nem nevezhető éppen megszokottnak a festészetben: szívesen kölcsönöz objektumokat, témát és alkotói módszert napjaink egyik uralkodó ágazatától, az ipari designtól, vagy akár a képregénytől. Šille festményein azonban a figurák különös, ironikus, paradox történet főszereplői lesznek, és megkérdőjelezik annak a közegnek a tisztaságát és tökéletességét, amelyből a fiatal művész kiemelte és a saját vásznára helyezte őket. „Meggyőződésem, hogy az alaptörténet, amely Erik képein érzékelhetően tetten érhető, az elragadtatottság története. Elsősorban a vizuális elragadtatottság története, de egy olyan erős vizuális elragadtatottságé, amely nagyon gyorsan átlépi a politikum és az etika küszöbét, így Šille alkotása a szó jó értelmében elkötelezetté válik” – mondta Lacko.

A bennünket körülvevő világ érzékelhetősége és a látottak szavakkal való kifejezhetősége közötti leküzdhetetlen szakadék még inkább mélyül Baffi Dávid képein, tette hozzá. „A szavak, a beszéd és a látás, a pillantás közötti ellentét nála szinte kézzel tapintható intenzitást kap. Dávid a megfelelő eszközt keresi, amellyel kifejezheti és megőrizheti személyes vizuális tapasztalatát. Vagy még pontosabban, Dávid annak a módját keresi, hogyan lehetne ezt a vizuális tapasztalatot még inkább gazdagítani a látható dolgok komoly és mélyreható festészeti vizsgálatával.”

Baffi Dávid képeit, amelyek a pointilisták alkotásait is idézik, a művészettörténész találóan kétdimenziós szobroknak nevezte.

Erik Šille és Baffi Dávid a kortárs képzőművészet kiemelkedő fiatal alkotói közé tartoznak. Érdemes a segítségükkel vizuális tapasztalatokat gyűjteni. Meglátni azt, aminek leírására a szó olykor kevésnek bizonyul.