Megkésett nekrológ helyett

Lehocky Teréz Pozsonyban született, 1920. február 24-én. 1937-ben itt érettségizett, majd Kolozsváron tanult klasszika-filológiát és történelmet, ám tanulmányait a háború miatt nem fejezhette be. Később jogászi oklevelet szerzett a pozsonyi Comenius Egyetemen, az intézmény honlapja szerint 1949-ben. Irodalmi lexikonunkban 1950-es adat olvasható. 1950 és 1953 között az egyetemen oktatott, majd 1961-ig bíróként dolgozott. A törvényszéki praxist követően a Szlovák Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének munkatársa volt, ahonnan 1970-ben elbocsátották ’68-as szerepvállalása miatt, írószövetségi tagságát felfüggesztették, kizárták a pártból. Nyugdíjazásáig vállalati jogász volt egy gépgyárban. A rehabilitációt csak a rendszerváltás hozta meg neki.

Az 1955-től publikáló szerzőnek életében két könyve jelent meg, a Foltok a napon 1958-ban, és a Moloch az isten 1965-ben. Egy szóbeli – ma már az összes érintett halála miatt nehezen visszaellenőrizhető – közlés szerint irodalmunk némelyik korifeusának Lehocky osztályidegensége bántotta a szemét, emiatt gördítettek akadályokat az útjába. Furcsa jelenség is lehetett az ötvenes években – ma már tudjuk, hogy csak intézményes kereteiben – „újrakezdő” irodalmunk munkáskáderei között egy klasszikus műveltségű jogász.

Lehocky első kötetét bírósági tapasztalatai ihlették. A kötet tizenkét novellája mögött megtörtént bírósági eset áll, legalábbis a fülszöveg tanúsága szerint. A Foltok a napon az ötvenes évek tipikus gyermeke:  magán viseli a korjellemző sematizmus jegyeit, így ma már inkább csak irodalomtörténeti érdeklődésből, kordokumentumként olvasandó, bár vannak sikerültebb darabjai is. A szerző tehetségét még a kötetet 1963-as bírálatában ízekre szedő Turczel Lajos is elismeri, rámutatva, hogy fogyatékosságai „nem az írói tehetetlenség jelei, hanem erőteljes pozitív adottságok fonákba fordulásai, esztétikai kiteljesületlenségei”. „Lehocky Teréz műhelyében – írja Turczel  – értékes és a mi irodalmunkban párjukat ritkító nyersanyagok is vannak, de az írónő ezekből még túl sok selejtet termel.”

Második kötetében a szerző már otthonosabb terepet választott. A Moloch az istenben három ókori tárgyú szöveget közölt, a címadó darab, és a kötetnyitó Pazar halál kisregénnyi terjedelmű, a kettő által közrefogott A veterán utolsó útja pedig egy rövidebb elbeszélés. A korábbi, szigorú bíráló, Turczel Lajos az új könyvvel kapcsolatban „jóval tisztultabb, tartalmilag és hangulatilag indokoltabb s árnyaltabb” naturalizmust emleget, és az előző kötethez képest minőségi elmozdulást vél felfedezni. S bár a történetszövés hiányosságait nem lehet nem észrevenni, különösen a címadó műben, a Moloch az isten írásai széles körű tájékozottságról, tág műveltségről árulkodnak.

Lehocky a második kötetet követőn is publikált, egészen eltiltásáig, aztán (a nyilvánosság előtt) letette a tollat. 2010-ben, az Irodalmi Szemle hasábjain közölt négy részben egy terjedelmesebb, Mussoliniről szóló novellát, egyebet e sorok írójának ismeretei szerint nem adott közre. Tóth László egy formális megszólalás – születésnapi köszöntő – alkalmával úgy fogalmazott: „társai közül talán őt térítette el legjobban az írói pályá(ját)tól az 1968 utáni husáki konszolidáció, olyannyira, hogy lényegében  – a szabadság több mint két évtizede alatt sem – máig nem tudott visszatalálni oda. Sokakat főbe kólintottak a korabeli kizárások, átértékelések, eltiltások, többeket megsebeztek, de íróként akármilyen kitérőt jelentettek is számukra ezek a retorziók, esetenként megdicsőülést is hozó, fialtatható tőkét is adó mellékutak voltak ezek esetükben mégiscsak.” Talán Tóth László és Koncsol László volt az utolsó, akikkel levelezett. Koncsol elmondása szerint még élete alkonyán is tiszta volt elméje, s az emberi élet nagy kérdései foglalkoztatták, az írással azonban, egyre romló látása, szemműtétjei miatt már gondjai voltak.

Tóth Lászlónak azt írta, régi kéziratai egy „óriási plasztikzsákjában”  állnak. Mivel utolsó éveiről általunk megszólaltatott kortársai is keveset tudnak, azt sem tudjuk, mi lett ennek a plasztikzsáknak a sorsa. Vajon kidobták a magyarul már nem beszélő utódok? Vagy a Partizán utcai lakás pincéjében várja az enyészetet? Jó lenne tudni. Talán tartalmából fény derülne arra is, legalább az asztalfióknak kiteljesedett-e ez a sajnálatosan derékba tört pálya.