Meghökkentő színpadi és zenei világot tár elénk a Jókai Színház Hőbörgője

Egy hatalmas fa törzse az égbe nyúlik, a háttérben festett zöld mezők és búzatábla, az égen kacskaringózó bárányfelhők, a színpadon néhány bokor. Akár idilli is lehetne ez a vidéki tájkép, mégsem az. 

Első pillantásra nem tűnik különlegesnek a díszlet, azonban ha elmélyültebben vizsgáljuk, valami megfoghatatlan furcsaságot áraszt.

Talán a kétdimenziós bokrok, a lomb nélküli fatörzs, talán a formavilág kelti ezt a bizarr hatást, de az is lehet, hogy mindegyik elem közrejátszik: egy abszurd színpadi világba kerültünk. Nézzük, hogyan, kik által kel életre ez a különös világ. 

A darab főszereplője a disznópásztorból falusi gazdává, majd bíróvá avanzsáló Hőbörgő János Mátyás Károly (Olasz István). Menetelése a társadalmi ranglétrán megállíthatatlan: bíróból képviselő, képviselőből főhadnaggyá válik, aki nagy eséllyel pályázik az elnöki posztra. 

Hőbörgő összetett karakter, akit hol saját becsvágya, hol agyafúrt, nem kevésbé becsvágyó neje (Bandor Éva) irányít, aki a szent cél érdekében szeretőt sem rest keríteni férje számára (Kádár Kinga). Hőbörgő nem mellesleg komoly intellektussal rendelkezik. Nem csak új kedvesével kacérkodik, hanem azzal a gondolattal is, hogy kolostorba vonul, ahol végre papírra vetheti gondolatait, élete munkájának szentelheti magát. Csak éppen kezdi elveszteni az irányítást a saját sorsa felett: saját maga ura még, vagy már csak mások bábfigurája? 

Stanisław Ignacy Witkiewicz – művésznevén Witkacy – nem csak író és drámaíró, hanem képzőművész is volt. Az festészet és a dráma nagy találkozásai a huszadik század elején éppen az avantgárdnak köszönhetően zajlanak, ezek pedig izgalmas kísérleteknek nyitnak utat a színházban. Witkiewicz festészetet tanult a Krakkói Szépművészeti Akadémián, portréfestészetből is élt egy ideig (több ezer különleges darabot készített, melyek ma is élénken foglalkoztatják a művészettörténészeket), drámáin pedig tetten érhető, mennyire fontos számára a látvány: jelenetei képszerűen bontakoznak ki, szereplői stilizáltak. Witkiewicz száműzte drámáiból a valószerűséget, saját művészi elveit követte, melyben a nonszensz elemek, a sokkolás, a meghökkentés jutottak főszerephez. Karakterei nem teljesen hihetőek, gyakran szélsőségeket testesítenek meg.

Witkiewicz darabjait ritkán játsszák magyar színpadokon – ellentétben cseh szomszédainkkal, ahol művei rendszeres időközönként tűnnek fel az abszurd színház vonalán is mozgó teátrumok műsorában. Bár életében nem tapasztalhatta meg az igazi sikert, hiszen a korabeli közönség nem tudott mit kezdeni drámáival, műveit a kortárs színház kezdi újra felfedezni. 

De hogyan lehet izgalmassá tenni a mai néző számára a Witkiewicz-féle avantgárd színházat? 

Gardenö Klaudia, aki a múlt évadban mutatkozott be a komáromi közönség előtt a Tábornokok uzsonnájával, olyan rendező, aki hajlandó merészet vállalni. Rendezéséből nem hiányzik a meghökkentés szándéka, amely egy egész konkrét célközönség felé irányul: a Jókai Színház előadásait nagyrészt vidéki közönség látogatja, így adja magát, hogy az egyébként is vidéki közegben játszódó Hőbörgő János Mátyás Károly ezt a vonalat tegye hangsúlyossá. 

A vidéki élet idealizálása helyett azonban a sokkolás, azon keresztül pedig az elgondolkodtatás a cél. A fiktív népi közeget a díszlet és a pazar kosztümök mellett (mindkettőt Gadus Erika tervezte) Gardenö a zenei világgal hívja életre. A szereplők időről időre dalra fakadnak – magyar nótákat énekelnek. (A hangszereken Lakatos Áron, Domonkos Balázs és Langschadl Dávid játszanak, a darab vége felé pedig egy gyerekkórus is feltűnik a színpadon.) A zene könyít a cselekményen – leveszi azt a terhet a néző válláról, amit Witkiewicz monológjai ránk zúdítanak –, a dalok pedig egyfajta kapcsolódási pontként szolgálnak a darabhoz a közönség számára. Ez a kapcsolódás időről időre be is indul – egy-egy ismerős dallam hallatán a nézők tapsolni kezdenek –, de a dalok nem, vagy csak ritkán bontakoznak ki teljesen: mielőtt a katarzishoz érnénk, a darab egy hirtelen, meghökkentő fordulattal csavar egyet az egészen. 

Mint ahogy ez az egész színpadi közeg mesterkélt, a rendező sem autentikus népi dallamokat választott, hanem a nép- és műzene olykor már elcsépeltnek ható keverékével alapozza meg ezt a furcsán kicsengő világot. A színészek szerepe is más, mint egy realista színjátékon alapuló előadásban. Hol játszanak, hol bábokként viselkednek – nem csak jellemvonásaik, olykor mozdulataik is stilizáltak, mintha valahonnan fentről mozgatná őket valaki. Ez a típusú mozgás magára a darab egyik fő kérdésére is visszautal: 

vajon Hőbörgő bábfigura csupán, vagy van még saját akarata? 

Olasz István játéka precízen hozza képbe Hőbörgő vívódásait. Nagy egyéniség, mégis szorongó figura, aki saját értékét és érzelmeit is megkérdőjelezi. Hol tündökölne, hol elbújna, saját nagy ugrásának és a civilizációs fejlődésnek egyaránt a rabja. S míg Hőbörgő vacillál és kételkedik, életének két (éppen) fontos nője, Hőbörgőné és Lektorovics Vanda, azaz Bandor Éva és Kádár Kinga olyan gördülékenyen teremtik meg a színpadon az abszurd humort, hogy már önmagában csak ezért is érdemes megnézni ezt a darabot. Mindkét női karakter pazar kiegyensúlyozottsággal lavírozik a stilizált mozdulatok és egy életszerűbb játékmód között, miközben ők is őrlődnek Hőbörgő döntései és döntésképtelensége felett.

A darab többi szereplője – Matusek Attila, Skronka Tibor, Rancsó Dezső, Nagy László, Béhr Márton, Szvrcsek Anita, Szebellai Dániel és Molnár Xénia – mind egy-egy életszerepet, sajátosságot tesznek hozzá az egészhez, anélkül, hogy karakterüket komikusra csupaszítanák. Tempós, szellemesen összeállított játékot látunk.

Witkiewicznek megvannak a maga nehézségei. A párbeszéd, de főképp Hőbörgő monológjai tömények, a nézőnek pedig a színpadi összképre is figyelnie kell, hiszen itt szinte minden – a mozdulatok, a hangok, a zene – jelentéssel bír. A Jókai Színház Hőbörgője nem tálal készen semmit, helyette elgondolkodtat. Sok ilyet szeretnénk látni a hazai színpadokon.