„Megérdemeltük vajon?”

Szvoren Edina tíz éve publikál rendszeresen, de a szakma csak 2012-es második novelláskötetére figyelt fel. Arra viszont alaposan. A Nincs, és ne is legyen idén megkapta az Európai Irodalmi Díjat. A közelmúltban meg-jelent a szerző új kötete, Az ország legjobb hóhéra.

Remek időzítés, mondhatnánk, ha ez számítana valamit az igényes szépirodalom népszerűsítése szempontjából. Akik már várták, azok úgyis megveszik, akik eddig nem ismerték a szerzőt, azok nem a rangos irodalmi díj hírére rohannak a könyvesboltokba. Talán azok mozdulhatnak rá, akik még nem olvastak semmit Szvoren Edinától, de a nevével már találkoztak valahol. Szóval a júniusi megjelenést tekinthetjük akár szerencsés véletlennek is.

Ismét novellák. Ehhez a műfajhoz nagyon ért a szerző. Olyan mondatai vannak, hogy összefacsarodik tőlük a szív. „Anyánknak két-háromévente születésnapja van.” „Mint mikor sír az ember, és a tárgyakról lemásznak a színek.” „Ami a testem két oldalán lóg, az nem ruha: ezek a bojtok és rojtok a karjaim.”

Lassan, óvatosan haladunk az olvasásban, mint amikor vakarózunk: újra és újra végigszántjuk a viszkető felületet, de azért vigyázunk, nehogy véresre csikarjuk magunkat.

A szereplőkkel életük egy adott pillanatában találkozunk, nem is mindig fontos, meghatározó pillanatban. Múltjukat, jövőjüket nem ismerjük, de a végén mindkettőre következtetni tudunk ezekből az „állóképekből”. A narrátorok gyakran kamaszok, az ő szemszögükből láthatunk a helyzetekből annyit, amennyit az alakuló egyéniség felfogni képes. Az olvasó gyakran többet tud, mint a mesélő, a szerző pedig tudja, hogy mi tudjuk – szomorúan összekacsint velünk. Mert túl sok vidámság nincs ezeken a lapokon. Üres, befülledt életek (néhány gyámoltalan, eleve kudarcra ítélt kitörési kísérlettel), a világban idegenül mozgó, érzelmek nélkül létező emberek, elfuserált egzisztenciák, frusztrált, bizonytalan tapogatózások, folyamatos megfelelési kényszer. És szinte minden novellából azt érezzük, hogy ezek itt korántsem szélsőségek, ez itt maga az élet. A szerző csupán egy-két esetben lépi át a realitások határmezsgyéjét, de ilyenkor az olvasó már a novella elejétől tudja, hogy (szerencsére) a fantázia birodalmában jár.

Szvoren Edina mestere a szűkszavú, de pontos jellemfestésnek, a hiábavalóság, illetve az eleve elrendeltség finom ábrázolásának. A huszonkilenc egyes szám első személyben íródott novella legalább háromnegyedében jelen van valamilyen módon az akadozó szülő-gyerek kapcsolat, vagy a családon belüli nyomasztó állapotok. Gyakran úgy érezzük, csak egy-két apróságon kellene változtatniuk a szereplőknek ahhoz, hogy helyre rázódjon az életük. Szívesen rájuk kiabálnánk, hogy vigyázz, ne csináld, mert ebből baj lehet. Aztán lassan elfogadjuk a sorokból áradó könyörtelen sorsszerűséget. Ha a mesélő fiatal, akkor sejtjük, hogy ugyanolyan aszott lelkű, jövőkép nélküli felnőtt lesz belőle, mint a szüleiből lett. A felnőtt narrátorokról pedig pontosan tudjuk, milyen gyerekkoruk volt. A párkapcsolatokat a megszokás, az elfojtás és a belenyugvás jellemzi, már ha egyáltalán beszélhetünk párkapcsolatról, érzelmekről vagy családról. Vegyük a könyvben szereplő legextrémebb példát: milyen család az, ahol az anya csak a szoptatások idején találkozhat a vak apa családjánál maradt csecsemőjével? „Kionkáék azt mondták a fiuknak, hogy az arcomat hatalmas, szabálytalan alakú pigmenthiba csúfítja el. Azzal beszélték tele a fejét, hogy látó csak fajtalan gerjedelemmel szerethet vakot, s hogy csupán azért vetettem szemet a fiukra, mert egészséges férfiaknál fikarcnyi esélyem sincsen.”

És vegyük a legkevésbé extrém példát: egy középkorú, meddő házaspárt megkérnek a szomszédok, hogy vigyázzanak a babájukra, amíg ők színházban vannak. „A haja gyenge volt, és szőke, mint a kukoricacső tetején a selymes bibeszálak. A lábfején szőlőszemek sorakoztak – megtapogattam, és megcsókolgattam mind a tízet. A füle, mint egy frissen feslett bimbó.” Az asszony szürke élete pár órára megtelik fénnyel. „Megérdemeltük vajon?, kérdeztem a férjemhez simulva. Meg, felelte ő. Az élet nem állhat csupa nélkülözésből.”

Nehéz olvasmány Az ország legjobb hóhéra, de nem a nyelvezete vagy a stílusa miatt. A tartalom súlya nehezül könyörtelenül a lelkünkre. Az pedig, hogy miért élvezzük mégis annyira ezt a jól komponált, ügyesen szerkesztett kötetet, egy ennél jóval hosszabb misét érdemelne…

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető, 2015.