Megelevenedő pozsonyi bohémvilág

A szerző bevezetőjében a bohémvilág fogalmát és kialakulásának európai kontextusát adja meg, majd külön fejezetben taglalja, milyen körülmények határozták meg Pozsony 1920 és 1938 közti művészeti életét. Már ebből az összefoglalóból – majd az egyes írók, képzőművészek kapcsán is – képet kapunk arról, melyek voltak a legfőbb bohémtanyák (kávéházak, söntések, borozók és bárok), irodalmi szalonok és műtermek, továbbá mely intézmények, szervezetek és szerkesztőségek biztosították a művészlét egzisztenciális hátterét. Most itt csak a kezdetben felettébb fontos szerepű Szlovákiai Teljhatalmú Minisztériumot, azaz a csehszlovák kormány 1919 februárjában Pozsonyba költöztetett szlovenszkói kirendeltségét említjük. Vašš is leírja, hogy e kormányzati szerv első vezetője, Vavro Šrobár miként szólította fel a főhatalomváltás után Pozsonyba érkező szlovák alkotókat, hogy levélben biztassák barátaikat a városba költözésre.

Vašš külön fejezetet szentel Tido J. Gašparnak, aki az említett kormányszerv miniszteri titkára, később az Országos Hivatal tisztségviselője volt, majd – bár ez már tárgyalt időszakunkon túlra mutat – a Jozef Tiso vezette szlovák állam propagandagépezetének egyik megkerülhetetlen figurája lett. A bohémcsapat magjához tartozók (Ján Hrušovský, Emo Bohúň, Ivan Žabota, Frico Motoška és Janko Alexy) mellett külön summázatok olvashatók az éjszakai művészéletbe többé-kevésbé szintén bekapcsolódókról (Ján Smrek, Emil Boleslav Lukáč, Milo Urban, Jožo Nižnánsky, Rudolf Dilong, Ján Poničan, Laco Novomeský, Ľudovít Fulla, Mikuláš Galanda és néhány további személyiség), valamint a mecénásokról.

Sok érdekes történet mellett képet alkothatunk arról, hogy a húszas évek derekán felfutó pozsonyi bérlakásépítés előtt mennyire meghatározta az említett művészek mindennapjait a lakásínség, vagy például mennyivel volt biztosabb a zömmel újságíróként is tevékenykedő írók egzisztenciája, mint az állami-intézményi megrendeléseken kívül az új cseh és szlovák elit, valamint a helyi polgárság szerényebb és gyérebb megbízásaiból élő képzőművészeké. A váltók, a kölcsönök, a tiszteletdíjakból finanszírozott dorbézolások, a nappaliként és dolgozószobaként is értelmezett kávéházak világa elevenedik meg az olvasó előtt. Képzeletben együtt vándorolhatunk a károlyfalui Duna-parthoz közeli hajdani vendéglőbe is, amelyet a szlovák művészek csak Arany Fantáziaként (Zlatá fantázia) emlegettek, és amely a harmincas évek elejéig az egyik legfontosabb törzshelyük volt. Szerepel a könyvben, hogyan igyekeznek érvényre juttatni a szlovák nyelvet, például úgy, hogy Tido J. Gašpar és Emo Bohúň szlovákra fordítja a Carlton Szálló és egyes pozsonyi bárok étel- és itallapját.

Bármilyen szempontból, akármilyen területen adunk is részletrajzot a két világháború közti Pozsony szellemi és kulturális életéről, vázlatunknak sok kis finom vonásból és színből kell összeállnia ahhoz, hogy az összkép a lehető leginkább leképezze az adott kor városának gazdagon rétegzett, soktónusú világát. Ugyancsak fontos, mely szemszögből és milyen részleteket láttatunk. Munkánk pedig akkor is csak skicc marad, ha történetesen több száz oldalas monográfiáról van szó. S ha valaki az általunk készített képpel ismerkedik, annak óhatatlanul az az érzése, hogy valamelyik árnyalat hiányzik, vagy a vázlatrajz készítője egy-egy nüansznál nem jól vezetett vagy éppen elnagyolt, elhagyott vonalakat, esetleg nem megfelelő tónusokat vegyített korrajzába.

Ilyen gondolatok is megfogalmazódtak bennem, amikor Vašš kötetét forgattam.

Azután tudatosítottam, hogy a szerző a terjedelemhez képest részletesen és körültekintően ír a szlovák irodalom- és társadalomtörténetben e fogalommal és intervallummal jelzett jelenségről, tehát rendszerezetten azt járja körül, amiről a kor helyi (cseh)szlovák koloritját adó legfőbb bohémek – például Tido J. Gašpar, Emo Bohúň vagy Janko Alexy – is értekeznek visszaemlékezéseikben. Még részletesebb a szerzőnek a Komenský Egyetem kiadójánál 2016-ban tulajdonképpen egyetemi jegyzetként, Bratislavská umelecká bohéma v rokoch 1920 – 1945 címmel napvilágot látott munkája ugyanerről a témáról, amely egészen 1945-ig tekinti át a kor helyi bohéméletét. Vašš a Marenčin PT gondozásában megjelent további könyvében az 1938 és 1945 közti időszakkal külön foglalkozik.

Szlovákiai magyar olvasóként talán az a szempont hiányozhat nekem a kötetből, hogy milyen kapcsolatban álltak a szlovák irodalom és képzőművészet korabeli alakjai a szlovenszkói magyar szellemi élet képviselőivel – az akkori kávéházi és kocsmavilágban is. Lehet, nem feltétlenül a bohémkodásban manifesztálódott a kapcsolattartás, de ismert, hogy például a kötetben külön portrét kiérdemlő, magyar szerzőket is fordító Ján Smreknek vagy Emil Boleslav Lukáčnak komoly magyar kapcsolati hálója volt. Anélkül, hogy feszegetnénk, kinek a feladata feltérképezni és újrarendszerezni mindazt, amivel – más vonatkozásban – Sas Andor, Turczel Lajos, Fónod Zoltán és mások már résztanulmányokban vagy érintőlegesen foglalkoztak, egy biztos: feldolgozásra érdemes téma ez nemcsak szlovákiai magyar szinten, hanem a szlovák irodalom-, társadalom- és várostörténet szempontjából, tehát a szlovák olvasó számára is.

A száz évvel ezelőtt Csehszlovákia részévé váló, akkor még dominánsan német és magyar Pozsonyról szóló, az idei kerek évforduló kapcsán konjunkturálisan bővebb szakirodalom révén lépten-nyomon felmerül a kérdés, mennyire állja meg a helyét az a frontális megközelítés, mely szerint 1919-ig volt a városban egy olyan miliő, amit nagy intenzitással egy másik, (cseh)szlovák váltott fel. Ez a szemlélet sok mindenben manifesztálódik; gondoljunk csak a korszakok gyakori, starý Prešporok – moderná Bratislava (régi Pozsony – modern Pozsony) és hasonló fogalompárok szembeállítására. Azt ritkábban fedik fel, hogy itt világok éltek-élnek egymás mellett és egymással többé-kevésbé kölcsönviszonyban. Ha a szlovák és a (szlovákiai) magyar olvasó számára bemutathatnánk ezt a szövevényes összefüggésrendszert, az 1919-es impériumváltás utáni Pozsonyról is árnyaltabb képet kaphatna mindenki.
 

Korpás Árpád

(Martin Vašš: Zlatá bohéma – Umelecká bohéma v Bratislave 1920 – 1938, Marenčin PT, 2018)