Pozsonyi bohémélet a Tiso-féle állam idején

A Medzi snom a sku­točnosťou – Umelecká bohéma v Bratislave 1938 – 1945 (Álom és valóság közt – Pozsonyi művészi bohémvilág 1938–1945) című könyv folytatása a szerző Zlatá bohéma – Umelecká bohéma v Bratislave 1920 – 1938 (Arany bohémvilág – Művészi bohémélet Pozsonyban 1920–1938) című munkájának. Mindkettő a Marenčin PT könyvkiadó gondozásában jelent meg 2018-ban. (Az első kötetről az Új Szó 2019. november 23-i számában jelent meg Korpás Árpád ismertetője – a szerk. megj.)

Martin Vašš három nagyobb bohémcsoportot lát a háborús évek Pozsonyában. Az egyik, a főként a Metropol, majd 1940-től a Grand kávéházban tanyázó szürrealistáké, akik közül a vezéralak Michal Považan irodalomkritikusról, valamint három költőről, Rudolf Fabryról, Štefan Žáryról és Vladimír Reiselről egy-egy portrét is olvashatunk. Bár külön részt szentel a szerző a szürrealistákhoz közeli baloldali képzőművészeknek (Ján Mudroch, Štefan Bednár), őket nem tekinti önálló csoportosulásnak. További fórum a Janko Alexy köré szerveződő képzőművészeké, a harmadik fő gócpont pedig Ján Smrek „Kis Parnasszusa” (a többi közt Emil Boleslav Lukáč, Ján Poničan és Laco Novomeský).

A három fő csoporton kívül a Tiso-féle állam sajátos légkörében működik egy Valentín Beniak költő nevével fémjelzett kultúrpolitikai fórum is, amely a leggyakrabban a Carlton és a Savoy kávéházban, alkalmanként pedig borozókban vagy Alexander Mach belügyminiszter villájában tartja összejöveteleit, mások mellett a Propagandahivatal élén álló Tido J. Gašpar író, publicista és Milo Urban író részvételével.

Áttekinti a szerző a kávéházi körökön kívül álló vagy több csoportosuláshoz is lazábban kötődő veterán bohémek (Ján Hrušovský, Emo Bohúň, Frico Motoška) és szoliterek (például a ferences barátként szabados életet élő, párkapcsolatot is fenntartó Rudolf Dilong költő) háború alatti életszakaszát is.

A szlovák társadalom egy részében tartja magát az a történelemszemlélet, mely minden okot és körülményt mellőzve sugalmazza azt, hogy az 1938/1939–1945 közti szlovák állam jólétet teremtett és szabadságot biztosított. A múltat körültekintőbben értelmezők tudatosítják, hogy az akkori ország a hitleri Harmadik Birodalom bábállama volt, főként miután a formálisan még Csehszlovákián belüli, 1938 októbere és 1939 márciusa közti ún. autonóm Szlovákiát 1939. március 14-én önállóvá nyilvánították. Alaposabban vizsgálódók azt is szem előtt tartják, hogy Szlovákia háborús konjunktúráját javarészt a német hadiipar kiszolgálása és a haláltáborokba deportált zsidók lefoglalt vagyona biztosította. És hangsúlyoznunk kell: az akkori állam saját polgárai nagy tömegeit bélyegezte meg, korlátozta, üldözte és gyilkolta/gyilkoltatta meg. Az Andrej Hlinka-féle Szlovák Néppárt és a náci Németország minden vonatkozásban béklyózta a társadalmat.

Vašš monográfiája éppen azt boncolgatja, hogy a Tiso-féle állam mennyire szűkítette a két világháború közt szabadabb légkörhöz szokott pozsonyi művészvilág mozgásterét. „Az autonóm Szlovákia és a szlovák állam autoritatív jellege ellenére politikai téren a kultúra befolyásolása minimális maradt, és az említett befolyásolás nem ért el olyan fokot, hogy a művészeknek le kellett volna mondaniuk művészi alkotószabadságukról” – fogalmaz ezzel kapcsolatban a szerző. Arra utal, amit a szlovákiai történettudományban, történeti publicisztikában e korszakkal kapcsolatosan „lyukas totalitarizmusnak” (deravá totalita) is szoktak nevezni. Tehát hogy a hatalom totalitásra törekedett, de a megvalósítás terén erélytelenebb, következetlenebb volt, esetleg hagyott szelepeket, volt tűrt közeg, vagy hogy gépezetét hamar szétzilálta a háború (keleti front, szlovák nemzeti felkelés stb.).

Mellőzheti-e egy a második világháború időszakával kapcsolatos, a mai szlovák(iai) átlagolvasónak szánt könyv az általánosabb történeti bevezetőt? Bevallom, olvasás közben ezen morfondíroztam a legtöbbet. Hiszen azt tapasztalhatjuk, hogy sok fejben éppen a hiányos, mozaikos ismeretanyag alkot torz képet a Tiso-féle Szlovákiáról.

Tudom, hogy mi a fő téma, s hogy vannak terjedelmi korlátok, meg azt is értem, hogy a könyv eleve vélhetően a tájékozottabbakat, előismeretekkel rendelkezőket célozza meg, de úgy érzem, a háborús Szlovákia korszakát nem vagy kevésbé ismerő olvasó egy általánosabb áttekintő és tényrögzítő történelmi összefoglaló híján a korabeli művészvilág helyzetét is nehezebben tudja értelmezni. Másképp: egy művésztársadalommal kapcsolatos elemzés sem nélkülözhet alapvető politikatörténeti vázlatot és társadalomrajzot.

Megkockáztatom, a Tiso-rezsim kultúrpolitikai lépéseiről sem ártott volna egy rövid summázat. Meríteni van miből, hiszen az 1989 utáni időszakban is alapos leíró munkák és részmonográfiák, tanulmányok jelentek meg a szlovák állam időszakáról.

Ugyancsak szívesen olvastam volna Martin Vašš munkájában egy alapjellemzést a korabeli szlovák fővárosról, mert sokan nincsenek tisztában az 1945 előtti pozsonyi miliővel. Ilyen vázlat híján a könyvben a „levegőben lógnak” például a helyi németek korabeli álláspontjára és háború utáni kitoloncolására vonatkozó rövid utalások.

Meggyőződésem, ha lennének ilyen bevezető összefoglalók, a korszak irodalmi életének a könyvben jól felvillantott ellentmondásait, nemegyszer bizarr mozzanatait könnyebben értelmezhetné az olvasó. Ilyen momentumokat pedig bőven szültek a háborús évek.

Például Ján Smrek költő 1941-ben a kávéházi Pozsonyt – más európai városokkal összehasonlítva – „igazi Eldorádónak” nevezi. A jellemzés hitelét – különösen évtizedek távlatából – már az a tény is rontja, hogy Smrek erről a Tiso-állam szolgálatába szegődő, a Propagandahivatal élére kerülő korábbi bohémvezérhez, Tido J. Gašparhoz intézett levelében tesz említést.

Vašš leírja, hogy a Cseh–Morva Protektorátus létrejöttekor Prágából Pozsonyba kényszerül Vladimír Reisel költő. A Duna-parti városban folytatja tanulmányait, és viszonylag könnyen jut kollégiumi szálláshoz a Szlovákiát elhagyni kényszerülő cseh diákok megüresedett helyén. Ha például a hiányolt történelmi bevezető röviden felvillantaná, hogy a szlovákiai cseh értelmiségiek kényszerű távozása milyen változást hozott az ország szellemi életében, máris világosabban állna az olvasó előtt a Reisellel kapcsolatos információ.

Jóval teljesebb kép kerekedik ki a monográfiában arról, milyen „átjárások” voltak a korabeli szellemi elit és a Hlinka-féle Szlovák Néppárt kultúrpolitikája között. A kávéházi művészvilág java lehetőleg tartózkodott az Alexander Mach belügyminiszterrel és a bizalmasának számító (a miniszter hivatalában alkalmazott) Valentín Beniakkal, valamint a Tido J. Gašparral, a Propagandahivatal vezetőjével való érintkezéstől, de voltak helyzetek, amikor ez elkerülhetetlennek bizonyult. A szürrealisták például ilyen „közeledéseknek” köszönhetően szereztek állami támogatást az almanachjukhoz. Izgalmas az is, milyen ideológiai színezetű csatározások voltak a korabeli pozsonyi képzőművészeti felsőoktatásban.
A monográfia tehát nemcsak a pozsonyi bohémvilágba nyújt betekintést, hanem abba is, hogy a második világháború idején milyen sajátosságai voltak a szlovák elit és a hatalom viszonyának. Így talán abban is segít Martin Vašš könyve, hogy jobban megértsük a pártállami és mai szlovák(iai) értelmiségiek és hatalomgyakorlók magatartásmódjait.

Korpás Árpád