„Még mindig a gyerekkori álmunkban üldögélünk”

Presser Gábor pár éve, a magyar dal napján azt mondta, hogy a Quimby az egyik legjobb zenekar, amit valaha hallott. Ti hogyan viszonyultok a régiekhez?

Egyem a szívét a Picinek, egyrészt nagyon jó reklámot csinál nekünk, másrészt jó ízlésre vall, ha ilyeneket mond. Ami engem illet, én az LGT iránt inkább tiszteletet éreztem. A nyolcvanas években főleg feltörekvő alternatív zenekarokat hallgattam, vagy pedig korai blueszenét, illetve még a Cseh Tamás által képviselt líraibb vonal állt közel hozzám. A magyar rockkorszak és úgy általában a nagy rockkultusz nekem kimaradt valamiért, de tudom, hogy Fefe például nagy LGT-rajongó volt.

Mi a helyzet a legkorábbi albumaitokkal? Fogtok ezekről is játszani valamit a 25 éves jubileum alkalmából?

A repertoár összeállításánál nem az az elsődleges szempont, hogy mennyire új vagy régi egy dal, hanem inkább az érzelmi kötődés. Most például a szülinapi Aréna-koncertre azt találtuk ki, hogy valamennyien készítünk egy 30-40-es listát a kedvenc számainkból, illetve megnézzük azt is, hogy mik a közönség kedvencei, és aztán ezek keresztmetszetéből alakítjuk ki a repertoár gerincét. Ezt még kiegészítenénk olyan dalokkal, amelyek dramaturgiai szempontból lehetnek fontosak. Az biztos, hogy fogunk játszani húszéves és pár hónapos dalt is.

Ha már szóba került az őszre tervezett Aréna-koncert, erről elárulsz valamit bővebben?

Egy sok érzékszervre ható, performansz jellegű, a szokottnál kicsit monumentálisabb, több mint háromórás előadásra készülünk, színházi díszletekkel, és a társművészetek, például a balett bevonásával. Az egész műsor kicsit drámaszerűen lesz felépítve, de nem szeretném lelőni a poént.

A legenda szerint azért kezdtetek angol nyelvű dalokkal, mert a világsztárságról álmodtatok. Ez igaz?

Nem. Ez inkább azért volt, mert az akkori kedvenceink nyolcvan százaléka angolul énekelt, és kezdetben őket akartuk követni. Az igaz, hogy az elején azt gondoltuk, nem leszünk túl népszerűek itthon, ezért sokat jártunk külföldre. De végül azt tapasztaltuk, hogy itt is száz –százötvenen kíváncsiak ránk, meg ha elmegyünk Németországba egy klubba, ott is. Szóval végül itthon maradtunk. Aztán ahogy egyre több hazai rajongónk lett, már muszáj volt megszólalni magyarul is, mert úgy éreztük, igény van rá. Szerintem badarság a saját anyanyelvünkön nem énekelni, mert ezzel elveszítünk egy olyan tapadási felületet a saját közönségünkkel, ami hosszú távon életben tarthat egy zenekart.

Egy interjúban azt mondtad: „Annyi dalunk van már, hogy simán csinálhatnánk egy punkmetál vagy egy sanzonos koncertet is.” Miért nem csináltok?

Mert nem szeretjük az előre legyártott koncepciókat. Túlságosan modorosnak tartanánk egy ilyenfajta előadást, amely mögött nincs valódi tartalom, nem szívből jön.

Melyiket élvezitek jobban, a Sziget-nagyszínpados, arénás megafellépéseket vagy inkább a kisebb klubkoncerteket?

Mindegyiknek megvan a létjogosultsága, más-más fíling, más-más hangulat. Örülünk, hogy ennyiféle játszóterünk van, mert ez némi változatosságot hoz ezen a viszonylag kis piacon. Egy koncert minőségét, hangulatát egyébként rengeteg minden befolyásolhatja, az akusztika, a páratartalom, a levegő hőmérséklete, hogy mennyire fáradt a közönség vagy éppen a zenekar és még sorolhatnám.

Tavaly Retardált Brothers néven adtatok meglepetéskoncertet egy kis fesztiválon.

A Retardált Brothers eredetileg egy „hülyeségprogram” a Quimbyn belül, amikor csak úgy magunknak játszunk nagyon gyagyás dalokat. Ebből jött a név, maga a koncert pedig egyfajta gerillaakció volt. A sok nagyszínpados fellépés után kicsit felidéztük, milyen is névtelenül a közönség elé állni. Azért elég sokan voltak a koncerten így is.

A sikerrel egyébként mennyire jár együtt a megfelelési kényszer?

Megfelelni az ember igazából csak saját magának tud. Amikor nagyon népszerű volt a zenekar, éreztünk egy minimális nyomást, de ezt gyorsan megtanultuk kezelni.

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"242227","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"815","style":"width: 600px; height: 414px;","title":"A 25 éves Quimby","typeof":"foaf:Image","width":"1182"}}]]

A 25 éves jubileumra sok meglepetéssel készültetek, megjelent egy kortárs előadók Quimby-feldolgozásait tartalmazó lemez, a Tükröm, tükröm, lesz rendhagyó Aréna-buli, és folyamatosan rukkoltok elő az újabb dalokkal, de várható egy komplett album is. Hogy érzitek, van még igény erre a klasszikus megjelenési formára?

Mióta ember van a Földön, létezik zene is. Régóta van lejegyzett zene, és egy ideje vannak rögzítő berendezések is, erre egy egész iparág épül. Marketing szempontból sokáig a 40–45 perces albumok tűntek a legmegfelelőbb formának a zenei termék eladásához. De ne felejtsük el, hogy amiről valójában beszélünk, az a zene. Nekem például sokkal jobban tetszik a régi módszer. Voltak apáról fiúra szálló dalok, amelyek azért maradtak fenn, mert a nép szerette őket. Ez egyben egy szűrő is volt, hiszen ami nem volt olyan jó, az egyszerűen nem öröklődött tovább. Ma szűretlen információk halmaza kerül az éterbe, aminek a kilencvenöt százaléka teljesen fölöslegessé fog válni nagyon hamar, pár éven belül. A nagy dzsungelben pedig nehezebb megtalálni a valódi értéket. Mi továbbra is igyekszünk odafigyelni arra, hogy egy-egy új dal önmagában is és az életmű egészéhez viszonyítva is értéket képviseljen. Attól függetlenül, hogy albumokról vagy dalokról beszélünk, a lényeg ugyanaz marad: továbbra is a kíváncsiság, a kreativitás, az alkotás izgalma mozgat minket és óv meg a kiégéstől.

De nálatok is átcsúszott a hangsúly az albumokról az „egyedi” dalokra...

Igen, manapság, amikor az emberek maguknak raknak össze lemezeket, vagyis inkább „playlisteket”, a dal lett a legkisebb forma, ami önmagában még fenn tud maradni. Nekünk, mint idős zenekarnak azért is jobb, hogy fokozatosan adagolhatjuk a dalokat, mert amellett, hogy a koncerteken az emberek kíváncsiak az újra is, azért nem szeretnék, ha a frissen megjelent dalok kitúrnák a banda legnagyobb slágereit. Ha megnézed a nagy zenekarokat, a Red Hot Chili Pepperstől a Rolling Stonesig, hiába jelenik meg új lemezük, arról mindig csak egy-két számot játszanak a turnén. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az albumforma teljesen el fog tűnni, inkább exkluzívabb dolog lesz. Jó példa erre, hogy mostanság újra divatba jött és felértékelődött a bakelit. A bakeliteladások felfelé mennek, a CD-eladások meg lefelé, és még a magnókazetta is jön vissza, mert a zenefogyasztók szemében ez is különleges értéket képvisel a bitekhez képest.

„Hát fel a kezekkel aki nem akar félni! Segget nyalni, kussban remélni!” – hallható a Forradalom című új dalotokban. Ilyen direkt társadalmi mondanivalójú dalt még nem hallottam a Quimbytől. Miért éppen most éreztétek elérkezettnek az időt, amikor meg kell nyilvánulni ezen a téren is?

A műfajt, amelyben ez a dal született, én közérzeti rock’n’rollnak hívom. Ahogy az ember idősödik, az érdeklődési köre is változik, és a felelősségérzete is felerősödik. Gyerekeink vannak, nem mindegy, milyen világot hagyunk magunk után, gondolok itt olyan banális dolgokra, mint az oktatás, az egészségügy, a környezetvédelem, vagy úgy általában a szellemi atmoszféra. Egy kettéhasadt, gyűlöletre épülő, paranoid-skizofrén társadalomban fogunk élni csak azért, mert a paranoid-skizofrén hatalom ránk erőltet egy ilyen szemléletmódot? Egy olyan társadalomban, ahol a semleges álláspontot képviselők már ellenségnek számítanak, a kritikusok meg pláne? El akarjuk veszíteni valódi önmagunk tükrét? Hiszen jórészt mások véleménye által ismerjük meg önmagunkat, ez pszichológiai tény. Hol marad ebből az egészből az elegancia, a nyitottság, a valódi vállalások, a valódi társadalmi szolgálat? A Forradalom azt üzeni, hogy valamit tenni kell, de közben azt sem szabad elfelejteni, hogy ilyen légkörben nagyon nehéz látni a jó irányt, ezért a dalban utalok a jakobinus diktatúra tanulságára is. És hogy miért éppen most, nem pedig húszévesen írtam ezt a számot? Egyszerűen azért, mert a rendszerváltás környékén annyira jól voltunk lakva a szabadság érzésével, hogy akkor ez a téma fel sem vetődött. Most viszont sokkal kisebb a szabadság, mint a kilencvenes évek elején volt, sokkal kevésbé emberséges a magyar társadalom önmagával szemben, sokkal kevésbé nyitott és barátságos.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"242228","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Mit érzel a legnagyobb sikereteknek és a legnagyobb kudarcotoknak az elmúlt 25 évből?

A legnagyobb kudarcunk az volt, amikor meg kellett szakítani a működésünket, részint jómagam miatt, merthogy gyújtásbeállításra kellett mennem. Akkor mi csak a végét éreztük valaminek, és nem tudtuk, lesz-e folytatás. Ez lehetett a mélypontja a zenekar történetének, de visszamenőleg ezt az élményt is hasznosítani tudtuk, tanultunk belőle. Pozitív élményből meg rengeteg van. A legnagyobb siker az életünkben szerintem az, hogy még mindig itt vagyunk, és még mindig a gyerekkori álmunkban üldögélhetünk. Ez már több is annál, mint amit egy földi halandó megérdemel.