Martin Huba otthon érzi magát Komáromban

Márai Sándor és Esterházy Péter is közel áll a szívéhez. Előbbihez A gyertyák csonkig égnek köti, az a darab, amelyet tizedik éve játszanak Dušan Jamrichhal a pozsonyi Nemzeti Színházban. Ugyanott, a Mercedes Benzben, Esterházy Péter történelmi revüjében is fontos szerepe van. „Márai történetének íve van, így könnyebben eljut a nézőhöz, Esterházy művét nehezebb volt színpadra vinni – vélekedik. – A szöveg is igényesebb, tele van történelmi tényekkel, feszültséggel, fájdalommal, mi, színészek pedig szeretjük az ilyen anyagot, még ha megszenvedünk isvele. A gyertyákat száznyolcvanhétszer játszottuk már. Remélem, a Mercedes Benz is évekig műsoron lesz.”

Pozsonytól Kassáig mehetne több városba, köztük nem egy jeles társulathoz rendezni, ön mégis mindig Komáromot választja. Miért?

Egyszerű a válaszom: Komáromban jól érzem magam. Első és második ottani munkám után én is azt mondtam: elég volt! Kilométerek ezreit teszem meg egy próbaidőszak alatt, ami sokkal fárasztóbb, mint maga a munka. De még a vezetést sem untam meg, pedig egész úton be sem kapcsolom a rádiót. Akkor sem, ha Prágába megyek, ami jóval hosszabb út. Csendben vagyok. Ez az az idő, amit teljes egészében magammal tölthetek. Ki is használom az utolsó percig. Gondolkozom.

Még mielőtt visszatérnénk Komáromba, beszéljünk arról, hogyan került ilyen szoros kapcsolatba a magyar nyelvvel. Elég gazdag ugyanis a magyar szókincse, érteni pedig egészen jól érti a nyelvünket.

A nagymamám, akit mi ómamának hívtunk, komoly bázisa volt az életemnek. Pozsonyi születésű magyar asszonyként lett a nemzetébresztő szlovák nagyapám felesége. Édesanyám így lett kétnyelvű. A nagyszüleim házassága a lehető legjobb példa arra, hogy magyar és szlovák gyilkos tekintetek nélkül is élhet egymással vagy egymás mellett, ha tisztelik és elfogadják, sőt még szeretik is egymást. A nagymamámat Mézes Máriának hívták, de a Huba névnek is megvan a szimbolikája a magyar nyelvben. Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. A hét vezér! Családunkban tehát rendesen keresztezték egymást a szlovák–magyar viszonyok. A Slavín alatti villanegyedben, félmagyar környezetben, az ómama házában nőttem fel, és ma is ott lakom, mert ott építettem házat, száz méterre gyerekkorom színhelyétől. A magyar nyelv az ifjúságom zenéje. Nem veszek el a világban, mert sok nyelvet tanultam. De egyiket sem használom szívesen, ha nem vagyok biztos benne. A magyarral is úgy vagyok, hogy inkább értem, de félni nem félek tőle, bár tekintélyt ébresztő, aránylag bonyolult nyelv. Annak ellenére, hogy nem az anyatejjel szívtam magamba, el tudom kapni az akcentust. Ha magyarul szólalok meg Komáromban, sokan azt hiszik, folyékonyan beszélem a nyelvet. De nem. Sajnos, nem.

A komáromi társulat nem egy tagját tanította is a színművészeti főiskolán.

Ezért sincsenek kommunikációs gondjaink. A fiatalok jelentős része Pozsonyban végzett, ahol a formális nemzetiségi kérdéseken felül tudunk emelkedni. A tanári kar is nagyon szívélyes a magyar növendékekkel. Kedveljük őket. Szinte demonstráljuk, hogy messze vagyunk a kicsinyességtől, a nemzetiségi belharcoktól. Komárom számomra csak földrajzilag, a térképen van lejjebb, mint Nyitra, Turócszentmárton vagy Kassa. Ha dolgozni kell, nagyon „fent” van a társulat. Engem ott jól diszponált színészek várnak.

Alázatosak?

Az alázattal csínján kell bánni a mi hivatásunkban. Kódolva kell hogy legyen az emberben, de kezeljük óvatosan. Mondok egy példát. Moszkvában, a Sztanyiszlavszkij Színházban vendégszerepelt a Szlovák Nemzeti Színház. A kollégáim közül sokan annyira meghatódtak a helyzettől, hogy milyen híres falak között, micsoda színpadon lépünk közönség elé, hogy az alázattól szétfolytak, és rosszul játszottak. Az alázat jelentse inkább azt, hogy a maximumot nyújtjuk. Ha észreveszem, hogy valaki spórol az energiájával, azonnal szóvá teszem. A nyilvános főpróba után is képes vagyok leszúrni valakit, ha látom, hogy a vártnál kevesebbet kaptam tőle. Lelkifurdalásom akkor lenne, ha ezt nem közölném vele.

Agnieszka Holland, akivel az Olthatatlanul (Égő bokor) című HBO-sorozatot forgatta Prágában, ugyancsak keménykezű rendező. Színészként milyen munkafolyamatot élt meg vele?

Nagyon szerettük egymást. Látta, hogy minden kérését teljesíteni akarom. Eljött megnézni Bergman Próba után című darabjában, és már a hallgatásából éreztem, hogy dolgozni szeretne velem. De van más „keménykezű” rendező is az életemben. A feleségem. Neki köszönhetem, hogy ma már természetesen kommunikálok. Anyám operaénekes volt, apám színész, színházigazgató, mindkét részről a bohémságot szívtam magamba. Az én drága feleségem, aki rendkívül csinos volt, amikor megismertem, és ma is az… Istenem, végeztem volna magammal, ha nem lesz az enyém!... ő mindig, minden helyzetben természetesen viselkedik. Fiatalok voltunk, beültünk egy étterembe, huszonegy éves fejjel paroláztam a pincérrel. „Ha nem akarod, hogy felálljak, és elmenjek, visszahívod szépen a pincért, és még egyszer rendelsz, de normálisan, nem affektálva!” – mondta. Teljesen felforgatta a világomat. Csoda, hogy kibírtam, és nem én álltam fel az asztaltól! Azóta nincsenek olyan széles, operettbe illő gesztusaim. Kontroll alatt tudom tartani a spontán reakcióimat, miközben színészként épp a spontaneitásomat kell megőriznem. Skizoid állapot ez.

Bohumil Hrabal regénye, az Őfelsége pincére voltam filmváltozatában Skřivánek urat, a főpincért alakítja, aki több mint tíz nyelvvel zsonglőrködik. Jiří Menzelt a szigorú rendezők közé sorolja?

Ő játékos, szikrázó agyú, alkotó elme. Mint pezsgőből a buborékok, úgy törnek fel az ötletei. Igényes, precíz rendező, de ha már kiválaszt valakit egy szerepre, onnantól fogva nem bonyolítja a helyzetét, oldott hangulatban dolgozik. Ami pedig Skřivánek urat illeti: a háztartásvezetés nehéz kérdés volt a családunkban. A színház teljes mértékben igényt tartott a szüleimre. Sokszor nem is otthon, hanem a Carltonban ebédeltünk. Ott is volt akkoriban két-három Skřivánek úr. Nagyon szerettem őket. Egy étterem színvonalát az is tükrözi, hogyan viszonyul a főúr a gyerekekhez. Ők hárman, a Carltonban öt évig részesei voltak az életünknek. Csodáltam őket. Tetszett a hivatástudatuk. Minden tőlük függött. Az étel minősége, a hangulat, de még a vendégsereget is ellenőrzés alatt tartották. Olyanok voltak, mint a hajóskapitányok. Nagyon sokat tanultam tőlük, így könnyű volt eljutnom Skřivánek úr jelleméhez.

Melyik idegen nyelvű szöveg maradt meg a fejében a filmbeli tizenkettő közül?

Egyik sem. Mindet elfelejtettem már.

Ezt csak azért kérdeztem, mert Törőcsik Mari az 1958-ban forgatott Szent Péter esernyőjéből még ma is pontosan idéz egy hosszú szlovák mondatot.

Lehet, hogy az akkori stressz miatt egy életre megjegyezte. Én tizenkilenc éves főiskolásként Boszniában játszottam egy filmben, és abból a szövegből még emlékszem jó pár mondatomra. Óriási lehetőség volt ez akkor számomra. A világ ugyan nem esett hanyatt a filmtől, egy kedves vígjáték volt, de egy rövid időre kiléphettem általa a vasfüggöny mögül. Pénzt kerestem, amiből aztán megvettem apám régi kocsiját.

Volt egy legendás osztálya a főiskolán. A Komámasszony, hol a stukker? című, húsz éve nagy sikerrel futó előadás csapata, plusz Gubík Ágnes és Nádasdi Péter. Osztályvezető társával, Emília Vášáryovával nem tartottak attól, hogy a magyar növendékek nyelvi nehézségei miatt pluszterheket vesznek magukra?

Ha látom, hogy tehetséges a felvételiző, tudom, hogy a nyelvet is megtanulja. A magyar növendékek nagyon szorgalmasak, jók a tapasztalataink. Energiájukkal, akarásukkal inkább a csoporttársaik életét bonyolítják. A bizonyítási vágy, a stressz, a feladatok nehézsége, s főleg az, hogy a felkészültségükről naponta számot kell adniuk, erősen összekovácsolja őket. Gyorsan megkedvelik egymást. Harmincéves pedagógiai gyakorlatom során egyszer sem éltem még meg olyat, hogy egy szlovák növendékem amiatt panaszkodott volna, hogy magyar társával kell játszania, vagy hogy nem értik egymást, ezért nem megy nekik a munka. A magyar növendékeimnek például egy klaszszikus darab esetében megengedem, hogy játsszák el ugyanazt magyarul is, amit szlovákul, mert ettől kapnak szárnyakat. De ők kitartók, becsületesek, megszállottan dolgoznak. Jelenlétük mindig hoz valami pluszt az osztályba. A Komáromban játszó színészekben is azt szeretem, hogy koncentráltan végzik a dolgukat. Ha kettőkor vége a próbának, ők még folytatni akarják. Pozsonyban kettő előtt öt perccel már ott áll a taxi a művészbejárónál, és viszi a színészt forgatni vagy szinkronizálni. A Nemzetiben több erőfeszítésbe kerül a koncentrált munka, hiszen a színház mellett mindenkinek van valami más elfoglaltsága is. Egy kisvárosban ilyen értelemben sokkal kedvezőbbek a feltételek.

Színészként mikor érzi magát nagyobb kihívás előtt? Akkor, ha fiktív alakot játszik, és több mindent megengedhet magának, vagy ha valós figurát, mert az, ugye, mégis bizonyos jellembeli korlátok közé szorítja?

Az autentikus személyeket akkor szeretem, ha egyetértek azzal, amit mondanak. Lehet a figura akár glorifikált, vagy akár ellentmondásos is, a lényeg az, hogy jól legyen megírva. Mondjuk egy elvhű ember, akinek kicsúszik valami a kezéből. Ott van mit játszani. De III. Richárd sorsa is érdekes. Vagy Süskind nagybőgőse. Ha színes és izgalmas a figura, mindegy, hogy élt-e vagy sem. Az a fontos, hogyan vélekedik róla a szerző. A bonyolult jellem áldás a színésznek. Az a jó, ha minél több jellembeli réteget kell felfejtenie. Karenyinből például totálisan pozitív figurát formáltam. Nem láttam okát, hogy monstrumot faragjak belőle. Egyetlen elvárása a partnernőjével szemben az, hogy ne a hitvesi ágyukba vigye a szeretőjét. Amikor mégis ott találja őket, az én oldalamon kell állnia a nézőnek. Velem kell együtt éreznie. Egyébként III. Richárd sem volt akkora gazember, mint amilyennek Shakespeare ábrázolja. A nézők kilencvenöt százaléka eleve a gyilkost látja benne. Pedig az utolsó angol uralkodó volt, aki személyesen is részt vett a háborúban. Ő még harcolt, az utána következő uralkodók közül már senki sem.

És „harcol” még ön is, hetvennégy évesen.

Igen. Még megtartom a kezemben a pajzsot és a kardot is. Bár lehet, hogy már lejjebb, mint régen. Vagy csak nekem tűnik úgy…?