„maradok tisztelettel férfiszégyenemmel”

Kései induló – állíthatnánk Fehér Sándorról, aki 2003-ban, harminchat éves korában jelentkezett első verseskötetével. Ám a Plectrum műhelyéből kikerült Cápafogak között című kötet története nem ennyire egyszerű. Fehér Sándort ott láthattuk az Iródia nyomán keletkező Fiatal ĺrók Körében; versei megjelentek az Irodalmi Szemlében, később a Kalligramban is. Az 1993-ban napvilágot látott Nyugtalan indák című antológiában is közölt. Akkor elsősorban aforisztikus tömörségű verseivel hívta fel magára a figyelmet, első kötetében viszont olykor a szikárságig lecsupaszított, alanyi férfilírát olvashatunk. A versekről akkor is meg tudnánk állapítani, hogy azokat nem nő írta, ha a szerző neve nem lenne a címlapon. Részben a versek beszélőjének énképe miatt; részben pedig azért, mert a versek egy része egy látszólag feledésbe merülő minőséget, a férfi spiritualitást próbálja körüljárni. Az a tény, hogy a kötet harminchárom verset tartalmaz, az interpretáció számára néhány konvencionális irányt is kijelölhet. Értelmezhetjük például három harmadból összeálló egészként. Az ilyen matematikai, „darabolós” interpretációra egyébként a szövegek elé emelt mottók másodika, Sztrókay Kálmán matematikai fejtegetése is feljogosítani látszik: „Vegyünk egy négyzetet. Vízszintes vonallal felezzük meg, a felső felét rakjuk jobbra a másik fél mellé. Most ez második fél négyzetet ugyanúgy megfelezzük s a felső felét levesszük jobbra melléje. Megismételve ezt az eljárást és a végtelenségig folytatva, egy olyan lépcsős idomot kapunk, melynek minden következő foka félolyan magas, mint az előző fok. Elnyúlik jobbra a végtelenségig, a területe mégis véges, egyenlő az eredeti négyzet területével, hiszen abból készítettük.” A kötet nyitóverse, a Léptek közti távolság ezt a statikus bizonyosságot visszhangozza, még formájával is közelít a mottó szerint feldarabolandó négyzethez. Egyedül a vershez logikailag igen, tipográfiailag viszont nem tartozó lábjegyzet billenti ki egyensúlyából a kompozíciót, azt állítva, hogy minden megírt vers csak hamisítványa valamiféle éteri ideának, a meg nem írt versnek. Ez az elbizonytalanítás radikálisan folytatódik a második költeményben, mely csupa kérdésből áll, a verset pedig a Juhász Gyulát megidéző „Nem tudom már” hagyja végleg bizonytalanságban. A harmadot lezáró Staceyt egy éjjel elrabolják egy mályvabokor alól c. vers pedig már nem is kecsegtet bizonyossággal. Minden sorát „mintha” kötőszó vezeti be, s a mondatok feltételes módjába a kompozíciót szinte szétfeszítve robban be: „STACEYT ELRABOLTÁK / MINTHA MEGCSUKLÓ TÉRDEKKEL / HALTUNK VOLNA MEG / EGY KÉPZELT LĺRA KEDVÉÉRT.” Ezzel a zárlattal az első harmad nagy koherenciáról tesz tanúbizonyságot.

A következő harmad hideg, merev világba kalauzol. „Arcomra fagyott csönd”, ill. „Holdkráterré dermedt csönd”, olvashatjuk az első két vers első sorában. Majd az Ah, a koncert, Uraim... c. verssel olvadni kezd a hidegség, „a mécses kanóca felhangol”, bár még „a kotta lúdbőrös, / a partitúra beleremeg”. A második harmad csaknem valamennyi verséhez „hőmérséklet” vagy intenzív fényjáték rendelhető. Miközben a harmadot lezáró Aquilibritas c. vers továbbgondolja a Staceyt elrabolták...-ban felvetett problematikát. A felütés bizonytalan: az eddigi költemények állóképszerűségét irány nélküli mozgás töri meg, a vers a viszonylagost abszolutizálja, mikor utolsó sorába beemeli a relativitáselmélet képletét. Hogy ebből a helyzetből hogyan jutunk el az Epilógus nem mozduló világáig, nem írom ide. Olvassák el Fehér Sándor kötetét! Egyike a legmeggondolkodtatóbbaknak a tavalyi verseskötetek közül.