Már ő is rajongva szereti Prágát

Peter Greenaway, a világ egyik legjelesebb rendezője, a brit mozi jelenleg Amszterdamban élő nagysága, aki szerint a képzőművészet előbbre való a filmnél, nem először fordul a festészet felé. Legutóbbi alkotásában, az Éjjeli őrjáratban a Rembrandt bukása mögött húzódó, ez idáig ismeretlen rejtélyt próbálja megfejteni, a flamand mester leghíresebb művének minden szereplőjét közelről megmutatva. Greenaway szerint Rembrandt a mozi úttörője, aki még a Lumiére fivéreket is megelőzte. A film játék a fényekkel, Rembrandt pedig ennek a mestere. Minden festménye kimerevített filmkocka, állítja az avantgárd brit rendező, aki filmötleteit előbb vásznon, két dimenzióban dolgozza ki, de ahogy díszlettervezői mesélik: forgatókönyvei is képzőművészeti remekművek, hiszen az összes jelenetet megrajzolja, mielőtt leforgatná. Greenaway ugyanis meggyőződéssel vallja: mielőtt bárki filmet készítene, többéves festészeti stúdiumokat kellene folytatnia, hogy a nagy mesterek által évszázadok alatt felhalmozott tudást teljes mértékben – és a nézők javára – kamatoztatni tudja.

Az Éjjeli őrjárattal egyik kedvenc korszakához, a 17. századhoz tért vissza, s mivel jó ideje Amszterdamban él, a flamand festészetet, azon belül pedig Rembrandtot is régóta tanulmányozza. Az Éjjeli őrjáratban legalább ötven titkos kérdés van elrejtve, állítja, s neki mind az ötvenre sikerült pontos választ találnia. Ugyanakkor igyekszik tisztán láttatni azt is, mi lehetett a kiváltó oka annak, hogy e nagy erejű mestermű megfestése után Rembrandt pályája hirtelen hanyatlásnak indult, s vagyona mellett a hírnevét és a státust is elveszíti.

Greenaway friss opusa – bár az Éjjeli őrjárat az ő szemében politikai szatíra – nem a legjobb krimik sorát gazdagítja. Négy gondolatkört jelöl meg a filmmel kapcsolatosan: a pénzt, a szexet, a korrupciót és a festészet lényegét – tehát azokat az erőket, amelyek Rembrandt életére is befolyással voltak. A legfontosabb kategóriának természetesen az utóbbit tartja, hiszen a legizgalmasabb kérdés számára is az, hogy „meddig festő a festő?”

Rembrandt mellett két nagy kulturális ideálja van korunk ikonoklasszikus rendezőjének. Darwin és Vermeer. Darwin életéről húsz képből, húsz tablóból álló, ötvenperces tévéfilmet készített, a tudós mikrokozmoszát körkörös kameramozgással, Philip Glass zenéjével a nagy gondolkodó dolgozószobájában mutatva meg. Vermeerről, „a legnagyobb világi ikonfestőről” – kinek képei „nem tökéletesek, de harmónia és nyugalom árad belőlük, távol állnak a heroizálástól, és a végtelenségig el lehet merengeni felettük” –, Louis Andriessen zenéjére írt operalibrettót, a kész művet pedig már a New York-i Metropolitanben és az ausztráliai Adelaide-ben is bemutatták. Godard, a hatvanas évek francia új hullámának egyik úttörője szerint Vermeer az első filmes, mivel a film két mellőzhetetlen kellékével foglalkozott. A kimerevített pillanattal és a fénnyel. A film másodpercenként 24 kockát használ, ilyen értelemben Vermeer a másodperc 1/24 részét festi meg. Greenaway operája látványos „festői” jelenettel végződik: az énekesekkel teli színpadra és a zenekari árokba a magasból ömlik a víz. Mintha csak egy vízesés falát látnánk a háttérben, s ez sokkal izgalmasabb, vélekedik a rendező, mint bármi, amit filmen el lehet érni.

A fény és a világítás mestereként Greenaway nemrég mezítelen testekből komponált nagy erejű kiállítást Amszterdamban. Fiúkat és lányokat, férfiakat és nőket, nem túl sovány és nem túl kövér embereket állított nappali fénybe barokk festmények előtt úgy, hogy a hús-vér szobrok a látogatók között sétálgattak ruhátlanul. Aztán egy adott pillanatban megálltak a terem közepére állított nagyméretű üvegkalitka előtt, amelyben egy szolidan felöltözött idős öregúr ücsörgött. Játéknak szórakoztató, kompozíciónak eredeti, installációnak extravagáns.

A rajzoló szerződése, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, a Prospero könyvei, A maconi gyermek, a Párnakönyv, a Tulse Luper bőröndjei páratlan alkotóját, aki a legtöbb mozifilmet egyszerűen csak üresnek tartja, a hollywoodi moziról pedig évek óta megvetéssel beszél, az Éjjeli őrjárat bemutatója óta már csak Oskar Kokoschka, a modern festészet legjelentősebb osztrák képviselője foglalkoztatja, aki az impresszionizmusból kiindulva tért le az expresszionizmus ösvényeire. Kicsit egzaltált és dekadens alkotásai, főleg a festészetének csúcspontját jelentő portréi ugyanolyan hatással vannak Greenawayre, mint versei, drámái és díszlettervei. A leginkább természetesen Kokoschka belső világa érdekli, művészetének láthatatlan mozgatórugói. S mivel az Éjjeli őrjárat utolsó munkálatai a prágai Avion Film stúdiójában zajlottak, s Greenaway felettébb elégedett volt cseh munkatársaival, a Kokoschka-filmet teljes egészében a száztornyú városban szeretné forgatni. Elvégre az osztrák festő is rajongva szerette Prágát. Három évig koptatta az Óváros macskaköveit.