Már faragja Bartók királyfiját

Mindeközben újabb részletekkel gazdagodott az a róla szóló amerikai–magyar koprodukcióban készülő egész estés dokumentumfilm, amelyet David Schechter New York-i rendező forgat róla.

Vegyük időrendi sorrendben az eseményeket. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kuratóriuma a kreativitás, a szellemi és művészi innováció jelentőségét kívánja hangsúlyozni a díjjal, amelynek komoly presztízse van a művészeti élet minden területén. A méltatás szerint egyedülálló, impulzív táncnyelvet hozott létre, amelyet a mimika, a jelnyelv és a test mozgásának integrált használata jellemez. Munkáinak innovatív tér- és testhasználata meghatározó hatással volt a kortárs tánc fejlődésére. Hogyan fogadta a hírt, hogy 2015-ben ön lett a kitüntetett?

Meglepett. Vissza is kérdeztem: biztosan rám gondoltatok, jó számot hívtatok? És mondták, hogy igen, tetszik nekik, ahogy a fényeket megtervezem, s ahogy elvágok bizonyos koreográfiai mozgássorokat. Ezért tényleg én érdemlem a díjat?, puhatolóztam. Azért is te kapod, mert így gondolkozol, mondták. Nekem ez óriási elismerés, hiszen senki és semmi nem köti meg a kezüket, határozott elvek alapján döntenek a díj odaítélésében, így annak komoly morális értéke van. Nekem még duplán is, hiszen egy belső szakmai kör rendszeréből pályakezdésem óta kimaradtam. Kívülálló vagyok, ami természetesen nem azt jelenti, hogy passzívan szemlélem a világot, sőt! Eléggé kritikus szemmel. Nekem már az is nagy elismerés, hogy Kurtág György, a jeles zeneszerző küld egy gesztust felém. Vagy amikor Bródy János az előadás után még vagy fél óráig ott ül a társalgóban, és látom az arcán, hogy megérintette, amit látott. Nem mentem oda hozzá, nem zavartam meg. Az anyag, amit megalkottam, találkozott vele. Az ütősebb, konkrétabb kapcsolatot épít ki, mint a személyes találkozás. Lehet, hogy az még csalódást is okozna számára a félretolt orrom vagy a jobb fülem láttán. Ne a személyes varázsunkkal próbáljuk meggyőzni a másikat. A művészi munkával, a minőséggel kapjon értékítéletet a néző. Garas Dezső a Káoszt látta annak idején. Teljesen a hatása alá került. Jancsó Miklós azt mondta: „A te előadásaid, Pali, olyanok, mint egy jó film.” Mit akarjak többet? Vlagyimir Vasziljev, a moszkvai Bolsoj híres táncosa egy este kétszer gratulált, amikor a Casino de Paris-ban léptem fel. Rögtön az első darab után hátrajött hozzám az öltözőbe, és visszajött a másik után is. Ott sem volt mögöttes szándék. Nagyon sokat jelentettek a szavai. Utána léptem önálló útra.

Csak mert Julie Kavanagh magyarul most megjelent könyvét, a Rudolf Nureyevet szorongatja, meg kell, hogy kérdezzem: a tatár istennel nem találkozott Párizsban?

De igen. Az Orly repülőtéren. Ő is, én is a járatunkra vártunk. Nurejev mint táncos a táncost, azonnal kiszúrt. Körbemustrált, és odajött hozzám. Hívott az Operába, hogy keressem meg őt, de nem gondoltam, hogy ezen a vonalon kellene folytatnom, s ahogy invitált, abban sem éreztem azt a figyelmet, amire az idő tájt szükségem volt. Akkor már a magam útját jártam, valószínűleg ezért sem mentem utána, mint ahogy másokat sem követtem. De a szituáció nagyon tetszett, ahogy odalépett hozzám. Óriási energia sugárzott belőle. A felület jó volt, én viszont a mélységet kerestem. S mivel nem az dominált a helyzetben, hiszen táncolni nem látott, csak az energiámat érezte meg. Nurejev fantasztikus táncos volt, óriási művész, koreográfusi vénájáról mégsem tudtunk meg sokat. Az én utam pedig ez lett. Hátat fordítottam a táncos pályának és koreografálni kezdtem, majd társulatot alapítottam.

S mindig olyan táncosokkal veszi körbe magát, akik inspirálják. A megérzései sosem hagyják cserben. Első látásra képes megállapítani, kiben mi lakozik.

Így találtam meg kubai táncosunkat, Nelson Reguerát is, aki tíz év után elhagyja a társulatunkat. Azt hiszi, lemarad valamiről, ha nem megy el, holott épp most tudott volna igazán elmélyülni. Átszerződik egy brüsszeli együtteshez. Művészileg akar fejlődni, mondja. Egy neoklasszikus stílust képviselő együttes tagja lesz, amelynél nem készülnek személyre szóló darabok. Beáll a sorba a többi tizenkét táncos mellé. Már nem tudom visszatartani.

Igazgyöngyből nehogy gyári bizsu legyen.

Én is ettől féltem. Felvették egy évre, de nem tudja, utána mi lesz vele. Még arra sem kapott ígéretet, hogy egy duettben számolnak vele. Tanulni akar. A szívem megszakad. Tíz év után azt hittem, megérezte, miért vagyunk együtt. Gergely Attila nyolc év után vált meg a társulattól, de táncosként abba is hagyta. Úgy látta: azt már nem tudja fokozni, túlteljesíteni, amit velem hozott létre. Nelsonnal is csak mi ketten, együtt tudnánk felülmúlni azt, amit eddig ketten alkottunk. Azt a lelkületet, szellemiséget, anyagrendszert, kulturális hátteret, ami kettőnk mögött áll, nem fogja megtalálni sehol. Én partnerként kezeltem őt minden munkámban, Brüsszelben egy lesz a sok közül. Akkor is megpróbálom, mondja. Sajnálom, hogy így döntött. Májusi pozsonyi vendégszereplésünkön, remélem, még velünk lesz a Birdie-ben.

Jantner Emese, a társulat oszlopos tagja kimaradt a Birdie-ből. A következő produkcióban már ott lesz?

Emese babát vár. A tavaszi InTimE-ot még így is bevállalta. Korábban úgy terveztem, ha majd várandós lesz, készítek neki egy erre épülő szólót. Mostani állapotát azonban veszélyeztetném ezzel.

Rost Andrea épp a Birdie láttán határozta el, hogy létre kellene hozniuk egy új, eddig még sosem látott fúziót, hiszen ahogy nyilatkozta: „Pali is pontosan úgy értelmezi a művészetet, ahogy én.” Közös estjük tehát arról szólt, hogyan kapcsolódik a zenei és a mozgásvilág két átjárható univerzuma. Azzal, hogy mindketten bevonták a másikat a saját világukba, egy újszerű színpadi megjelenést teremtettek.

Véletlen találkozás a miénk. Andrea régóta figyelemmel követi a társulatunk munkásságát. Csodálatos művész, tele pozitív energiával. Említette, hogy van egy önálló dalestje, és felajánlotta, dolgozzunk együtt. Erős személyiség óriási szakmai alázattal. Érezte, hogy itt mindketten nyerhetünk valamit. Ő is, én is más közegbe léptünk. Nem kellett kiszolgálni őt, egyenrangú partnerként kezelt bennünket. Fantasztikusan dolgoztunk együtt. Természetesen ez egészen más jellegű munkafolyamat volt, mint amikor új darabot hozok létre a társulatommal, s hónapokig dolgozunk rajta. Itt rövid idő alatt kellett megteremtenünk egy sajátos világot, de úgy érzem, sikerült. Fel kellett mérnem, mi az a koreográfusi munka, ami eggyé válhat azzal a műfajjal, amelyet Andrea képvisel, s az ő alkatával, egyéniségével. Stílusjeleket, koreográfiai elemeket emeltem ki a korábbi kompozícióimból, de új mozdulatsorokat is beiktattam. A Frissonból kivett jelenet például egészen új jelentést kapott, amikor Andrea Kodályt énekelt. Őt is bevontuk a táncba, méghozzá rendhagyó kosztümökben.

 Temesváron már másodszor dolgozott, s mindkét alkalommal színészekkel.

A Switch után most a Dreamet koreografáltam náluk, és ezúttal is csodálatosan dolgoztak. Annyira erős mozgásanyagot hoztunk létre, hogy a szöveget a programfüzetben hagytuk. Nagyon komoly mélységekig jutottunk el. Az igazgatónő két hónapig rágta a fülem, hogy a színpadon is kell a szöveg, adjunk valami támpontot a nézőknek, hogy mindent megértsenek, aztán a végén ő maga szólt, hogy nem kell, így is minden érthető. Olyan erős a színészek jelenléte, mint nálam Nelsoné vagy Jantner Emeséé. Vagy régebben Várnagy Kristófé, Fekete Zoltáné, Gergely Attiláé. Napjaink legégetőbb kérdését is belekomponáltam a darabba. Fentről, a magasból nézik a varjak, ahogy a bevándorlók különböző alkatrészekből összeraknak egy elegáns kocsit, s amikor már belakják, váratlanul megjelenik az autó egykori tulajdonosa, hogy ez az én kocsim, kérem vissza, kifelé, takarodjatok! Elhajtja a migránsokat, és beül a volán mögé. Közben megtudjuk: elgázolta a fiát, mert gyűlölte, hogy nem úgy él, ahogy ő szeretné. A fiú nem halt meg, nyomorékká vált, és most arra kéri az anyját, hogy fojtsa meg őt, nem akar tovább élni. Felkavaró előadás született, a nézők nagyon jól fogadják.

Budapesten mire készül?

Saját társulatommal a Küzdelemre. Egy nagyon erős duettre, két fiúval. Birokra kelnek, a közönség pedig, mint egykor az arénában, körbeüli őket. S amíg ők le akarják gyűrni egymást, látunk egy nőt is, akit elhagytak, ott áll magányosan, reménytelenül, kétségek között. Ezt az óriási kontrasztot szeretném megmutatni. A két férfi brutális küzdelmét egymással, és a nő lelki csatározását önmagával. S van egy meghívásom a Magyar Állami Operaházba is.

Akkor igaz a hír, hogy Bartók Béla zenéjére komponál egész estét betöltő darabot.

A fából faragott királyfira szól a felkérés. Vonz a téma is, a zene is. Van egy világ, amelyben élünk, és abban egy kulturális örökség. A kettőt össze kell kötni. Megtaláltam azt a formát, amely tiszteletben tartja a tradíciót, mégis egészen újszerűen szólal meg. Olyan látványtervet szeretnék kidolgozni és olyan tartalmi rendszert, amelyben a királyfi szembetalálkozik önmagával, és többszörösen kérdezheti meg magát. Ugyanis csupa fából faragott királyfi jön szembe vele, hiszen mindnyájan azok vagyunk. Ilyen helyzetben kell, hogy kiderüljön: hol élünk, kivel élünk és hogyan élünk. Ígérem, tiszteletben fogom tartani Bartókot, csak szeretnék hozzáadni valami újat. Hiszen ha élne, meggyőződésem szerint ő maga is ezt kívánná. Hogy új szemlélettel nyúljanak a művéhez.