Magyarnak lenni a magyarok között

Az alábbiakban két olyan ember portréja következik, akik az anyaországból települtek át a Felvidékre. Magyarok a magyarok között. Kíváncsiak voltunk, vajon miként élik meg a rájuk szakadt kisebbségi létet, mivel járt számukra az áttelepedés, hogyan látják saját helyzetüket.

Nagy Attila: „Egészen mást jelent, ha az ember Dunaszerdahelyen vallja magát magyarnak, mint odahaza, Szerencsen.” Szíve húzta a Felvidékre

Nagy Attila 27 éves, Szerencsen született, gyerekkorát Tokajban töltötte, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola történelem-földrajz szakos hallgatójaként szerzett diplomát. Három éve él Szlovákiában, Csallóköz szívében, Dunaszerdahelyen, miközben továbbra is megtartotta magyar állampolgárságát. Jelenleg a Katedra című, pedagógusoknak és szülőknek szánt, havi rendszerességgel megjelenő folyóiratot szerkeszti.

Ahogy ő fogalmaz, a szíve húzta őt a Felvidékre, a választottja ugyanis dunaszerdahelyi magyar lány. Párjával még a főiskolán eltöltött évek során, egy tokaji kiránduláson ismerkedett meg. Kapcsolatuk kezdetén gyakran tette meg a Tokaj–Budapest–Dunaszerdahely közti útvonalat, hogy találkozhassanak. Az áttelepedésekor még úgy gondolta, tanítani fog, a szerény anyagiak azonban, és az a tény, hogy Magyarországon szerzett diplomával Szlovákiában csak képesítetlen tanerőnek számított volna, idejekorán rádöbbentették, egyéb elfoglaltság után kell néznie. Az újságírás és a szerkesztői állás mintegy véletlenül adódott számára, Felvidékre költözésével csaknem egy időben lett a Katedra című lap szerkesztője.

Attila tehát már évek óta él Szlovákiában, köztünk, felvidéki magyarok között, és mivelhogy ennyi idő alatt bőven megtapasztalhatta a kisebbségi létformát, ezzel kapcsolatos benyomásaira és élményeire, esetleg rossz tapasztalataira voltunk kíváncsiak. Kérdésünkre, hogy magyarságtudatát vajon erősítette, netán gyengítette a kisebbségi lét felvállalása, sokatmondóan sóhajtott: „Úgy gondolom, a tény, hogy jelenleg Szlovákiában élek, különösebben nem változtatta meg a magyarságtudatomat. Nem hiszem, hogy jobb vagy roszszabb magyar lettem a korábbi önmagamhoz képest. Nemzeti hovatartozásom külső megítélésében viszont már érzek némi változást. Egészen mást jelent, ha az ember Dunaszerdahelyen vallja magát magyarnak, mint odahaza, Szerencsen. Ha Pozsonyban az utcán magyarul beszélek, előfordulhat, hogy kicsit furcsán néznek rám. Ebből kifolyólag itt másként élem meg a magyarságomat, mint Tokaj főutcáján. A felvidéki magyarok bizonyára már több alkalommal is megtapasztalhatták, hogy amint átlépték a magyar határt, sok esetben szlovákokként kezelték őket, és csodálkoztak a jó magyar kiejtésükön. Egy időben a cseszkó elnevezéssel is illették a szegény határ menti magyarokat, esetenként még ma is. Éppen ezért én is, ha szlovákiai magyarként hazalátogatok, gyakran tapasztalom azoknak az ellenszenvét, akik nem tudnak magyarországi állampolgárságomról. Sajnos tudatosítanunk kell, hogy az anyaországban élők körében vannak olyanok, akik nem igazán ragaszkodnak a határon túli magyarokhoz. Természetesen ebben politikai tényezők is közrejátszanak.”

Az előző kormány prioritásként határozta meg a környező államokban élő magyarok támogatását, a határokon átívelő szoros magyar-magyar együttműködés területeinek kiszélesítését. Főként a nagy vihart kavart magyarigazolványok kiutalásával tette mindezt, melyek különféle kedvezményeket biztosítanak a tulajdonosának, illetve hozzátartozója számára. A magyarigazolványokkal kapcsolatban Attila úgy gondolja, elképzelhető, hogy talán éppen a magyarigazolványok ügye fogja felerősíteni azt az ellenszenvet, melyet bizonyos magyarországi magyarok éreznek a határon túli magyarok iránt. Magyarország polgárai közül sokan csak azt látják, hogy jelentős menynyiségű pénz vándorol ki a határon túl élő cseszkók támogatására, miközben egy jelentős réteg határon belül is mindennapos megélhetési problémákkal küszködik. „Ennek ellenére egyfajta politikai gesztusként talán már korábban is elvárható lett volna az előző magyarországi kormányoktól, hogy felkarolják a kisebbségi létben élő felvidéki, délvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyarságot” – fűzte hozzá Attila.

Felvetődik a kérdés, Attila és párja hol képzelik el későbbi közös életüket, vajon hosszú távra rendezkedtek be Dunaszerdahelyen vagy csupán egy rövid időszakra, míg nem nyílik lehetőségük Magyarországon munkát vállalni és letelepedni. „Őszintén szólva nem gondolkodom olyan nagyon előre – felelte. – Kétségkívül az ember hoz olyan döntéseket az életében, amelyek következményeivel hosszú távon illik számolnia, ilyen például a házasság, amely egy hívő ember számára, mint amilyennek én is tartom magam, hosszú távra szól. Valószínűnek tartom azt is, hogy továbbra is magyarországi állampolgár maradok, bár nem zárkózom el a szlovák állampolgárság felvételétől sem. Egyelőre nem tervezem, hogy visszaköltözöm a szülőföldemre.” Egy részben idegen nyelvi környezetben az ember óhatatlanul nyelvi problémákba ütközik. Az utcákat járva, Csallóközben is megtalálja a szlovák nyelvű feliratokat, betérhet olyan üzletbe, ahol az eladó nem beszéli a magyart. Attilának felesége segít a nyelvi akadályok leküzdésében, nagyon sok szlovák barátjuk, ismerősük is van, ők is segítenek, ha szükség van rá. A három év során, amikor Pozsonyban járt, egyszer sem szóltak rá az utcán, ha magyarul beszélt.

Tóth Sándor: „Ideköltözésem korántsem volt egyszerű. Csaknem nyolc hónapba telt, mire megkaptam a letelepedési engedélyt.” Somogyi Tibor felvételei Szívvel-lélekkel a katedrán

Tóth Sándor, az egyházkarcsai magyar tannyelvű alapiskola igazgatója meglehetősen kalandos életutat járt be. Mintegy húsz éve él magyar állampolgárként Szlovákiában. Tóth Sándor, sokak kedvenc tanító bácsija Kunszentmártonban született, gyermekéveit szülőhelyén és a Tiszántúlon töltötte. „Sokáig képtelen voltam eldönteni, milyen foglalkozás felelne meg leginkább a képességeimnek. Csak annyit tudtam, hogy amit teszek, az nem igazán nekem való” – emlékezett vissza fiatalkori éveire. Tóth Sándornak valóban göröngyös utat kellett megtennie, míg a katedrára léphetett. Mivel nem vették fel a szolnoki vegyipari gimnáziumba, elvégzett egy hároméves szakmunkásképzőt és vasesztergályosi képesítést szerzett. „A vas látványától a mai napig fázom” – összegezte múltjával kapcsolatban. A seregben eltöltött évek után ismét tanulásra adta a fejét, a műanyagburkolói szakmát sajátította el. „Bevallom, sokaknak úgy tűnhet, mintha én úgy gyűjtögettem volna a szakmunkásleveleket, mint más a bélyegeket. Igazából önmagamat kerestem, nem tudtam eldönteni, mivel is szeretnék foglalkozni. Abban az időben tett közzé a KISZ – aki nem tudná, annak elárulhatom, ez a betűszó a Kommunista Ifjúsági Szövetség elnevezésű szervezet nevéből adódik – egy hirdetést, melyben három évre szóló, nyelvtanulással egybekötött szakképzési lehetőséget és állást kínáltak az akkor még létező Német Demokratikus Köztársaságban vállalkozó kedvű magyar fiatalok számára. Jelentkeztem a hirdetésre” – mesélte. Ezt követően marósként, fémmegmunkáló szakmunkásként dolgozott egy nyomdagépgyárban. Németországi tartózkodása idején ismerkedett meg azzal a szlovákiai magyar lánnyal, akit később feleségül vett. A lány germanisztika szakos hallgató volt az egyetemen. „Akkoriban rendszeresen látogattam egy önképzőkört, ahol társaimmal képzőművészettel foglalkoztunk. A festés ekkor vált a hobbimmá. Ez idő tájt kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy egyszer művészettörténész válik belőlem” – emlékezett vissza.

Tóth Sándor válaszúthoz érkezett, feleségével el kellett döntenie, hazatérésük után hol telepedjenek le. Végül a lényegesen jobb lakáshoz jutási körülmények miatt döntöttek Szlovákia mellett. „Fiam már hathónapos volt, amikor áttelepültem a Felvidékre. Ideköltözésem azonban korántsem volt egyszerű, egyáltalán nem folyt zökkenőmentesen. Csaknem nyolc hónapba telt, mire megkaptam a letelepedési engedélyt.” Csallóköz szívébe, Dunaszerdahelyre költöztek, Sándor marósként dolgozott egy gyárban. Bármilyen meglepően hangzik, két szakmunkáslevéllel a zsebében ez idő tájt döntött úgy, hogy egy újabb szakképesítést szerez. Felvételizett a dunaszerdahelyi mezőgazdasági szakközépiskolába, melyet sikeresen el is végzett. „Miközben marós voltam, mezőgazdasági szakközépiskolába jártam, legszívesebben csakis és kizárólag művészettel foglalkoztam volna. A száraz dolgok, melyekben nincs lélek, engem soha nem érdekeltek.”

Ezekben az években csupán egyetlen cél lebegett a szeme előtt, mégpedig az, hogy mielőbb művészettörténész váljék belőle. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténészi szakát azonban csak nappali tagozatos hallgatóként végezhette volna el. Levelező tagozaton az idő tájt csak másoddiploma megszerzésére nyílt lehetőségük a hallgatóknak. Mivel családi kötelékei nem tették lehetővé Tóth Sándor számára, hogy fiatal házasként, kisgyermekes apaként csakis a tanulásnak éljen, el kellett döntenie: vagy lemond régóta dédelgetett álmáról, és továbbra is csupán hobbiként foglalkozik a képzőművészettel, vagy mielőbb diplomát szerez. Természetesen az utóbbit választotta, és még nem sejtette, hogy éppen ez a döntése hozza meg számára élete legmeghatározóbb élményét. Miután befejezte mezőgazdasági tanulmányait, felvételizett a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola tanítói-népművelői szakára. Ekkor már harmincéves is elmúlt, célja pedig mindössze annyi volt, hogy tanulmányait befejezze és oklevelet szerezzen, melynek birtokában megnyílik előtte az út az ELTE levelező tagozatára. „Végigcsinálom, ha beleszakadok, akkor is, ez volt a jelszavam” – emlékezett vissza. „A szakdolgozatomat pszichológiából írtam. Még csak nem is pedagógiából. Még ekkor sem gondoltam, hogy tanítani fogok. Tanulmányaim végeztével az egyik tanárom megkérdezte tőlem, a népművelést vagy a pedagógusi pályát választom-e hivatásomul. Erre én azt feleltem, egy pedagógus olyan sok hibát elkövethet pályája során, egy pillanat alatt rossz irányba terelheti a gyermek személyiségének fejlődését. Nagyon felelősségteljes hivatás az övé. Nem merném vállalni. A tanár úr végigmért, majd annyit szólt: Sándor, most lett magából pedagógus. Szavai még ma is visszhangoznak bennem.”

Tóth Sándorban csakhamar elhalványult a művészettörténészi pálya utáni vágy. Egy évre volt még szüksége ahhoz, hogy a katedrára lépjen. „Fibi Sándornak köszönhetően az egyházkarcsai alapiskolában kaptam tanítói állást. Nem tudtam, mi vár rám, sem azt, tetszik-e majd a pedagógusi szerep. Azóta eltelt tizenkét év, még ma is ebben az iskolában tanítok, és könnyen megtörténhet, hogy innen megyek nyugdíjba. Számomra a tanítás egyáltalán nem jelent megterhelő munkát, sokkal inkább játéknak fogom fel, persze nagyon komoly játéknak.” Hogy Tóth Sándor valóban rátalált önmagára, megtalálta az őt megillető hivatást, mellyel egész lényével azonosulni tud, hajdani diákjai bizonyítják. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne keresné fel egy-egy régi tanítványa. Pedagógusi ars poeticájáról faggatva elmondja, egy tanító abban az esetben tesz eleget maradéktalanul hivatása követelményeinek, ha képes a folyamatos megújulásra, és minden évben valami újat tesz le az asztalra. A jó pedagógus igyekszik okulni saját és mások hibáiból, mindent megtesz azért, hogy tökéletesítse mesterségbeli tudását, s mindezt a diákjai érdekében. „A tanárokat, tanítókat sokan irigyelhetnék, hiszen a gyerekek, egy szűkebb iskolai és egy tágabb közösség, mint például egy falu lakói szereteténél és megbecsülésénél többet aligha várhat el az ember” – osztotta meg velünk a tanári hivatással kapcsolatos nézeteit az igazgató úr.

A tanáriban, beszélgetésünk színhelyén egy festmény lóg a falon. Tóth Sándor elárulja, az ő alkotásán akadt meg a szemem. „A mai napig festek – mondja szemérmesen –, de csakis akkor, ha szükségét érzem. Önmagam és ritkábban mások örömére. Muszájból sosem. Barátaimat szoktam születésnapjuk alkalmából egy-egy általam készített portréval meglepni.” Egy kiállítás terve egyelőre meg sem fordul a fejében, idejét teljesen leköti a tanítás, az iskola igazgatásával összefüggő tömérdek tennivaló.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan éli meg magyarságát külföldre, részben idegen nyelvi környezetbe szakadt magyar állampolgárként. Tóth Sándor erre csak annyit mond, nem voltak származásából fakadó problémái, soha nem érezte hátrányait annak, hogy külföldiként él Szlovákiában. „Mikor ideköltöztem a Felvidékre, feleségem megtanított egy szlovák mondatra, mely magyarul így hangzik: Én magyarországi vagyok, nem értem, mit mond. A mondat mindenesetre hasznosnak bizonyult” – árulta el. Tóth Sándor úgy érzi, magyarságtudatának megerősödéséhez nagyban hozzájárult, hogy nem az anyaországban él. „Engem is bánt – mondja –, ha a magyarországi magyarok csehekként kezelik a felvidéki magyarokat. Hazalátogatásaim során gyakran fogták rám, hogy cseh vagyok, és csakis azért, mert az autóm szlovák rendszámából ezt a következtetést szűrték le. Ha pedig megszólaltam, és természetesen magyarul, néhányan elcsodálkoztak, cseh létemre milyen jól beszélem ezt a nyelvet. Sajnos, még mindig nem ismerik el a határon túli magyarokat olyan magyarnak, mint az anyaországban élőket.”

Bár nem gyötri olyan erős honvágy, mint az áttelepedését követő első két évben, ha a medvei vámos úti célja felől érdeklődik, csak annyit válaszol, otthonról haza megyek.