Madonna újra belép a klubba – de most önmagával táncol

A számok szinte masszát képeznek, úgy olvadnak egymásba. Miközben az átvezetések kifinomultabbak, mint elődjén, a 2005-ös album mégis jóval változatosabb benyomást keltett. 

A megjelenést példátlan marketingkampány előzte meg. Az első kislemez, az I Feel So Free, a Sabrina Carpenter Coachella-fellépésén való felbukkanás, a Grindrrel kötött látványos együttműködés, valamint egy sztárokkal telezsúfolt, korhatáros rövidfilm mind azt jelezték, hogy Madonna csapata nem bízta a véletlenre a visszatérést. A kérdés inkább az, képes-e a lemez túlnőni a felhajtáson. 

A „DJ-szett”- koncepció egyszerre az album legnagyobb erénye és legnagyobb gyengesége. Stuart Price producer, miközben megvalósítja azt a klubélményt, amelyet Madonna már húsz éve is elképzelt, sokat feláldoz abból a karakterességből, amely az előző lemezt emlékezetessé tette.

Már a nyitó I Feel So Free kijelöli az irányt. Madonna új identitásról, új szerepekről beszél, miközben Donna Summer örökségét idézi meg. A dal egyszerre tisztelgés és önreflexió, hiszen a pop királynője egész pályáját identitások felépítésére és lebontására építette. Hatvanhét évesen talán már nem is új személyiséget keres, hanem azt igyekszik bizonyítani, hogy a változás még mindig az egyik legerősebb művészi eszköze.

A következő dalok ezt a gondolatot bontják ki. A Good For The Soul és a One Step Away technikailag kifogástalan produkciók: elegánsan keverik a house elemeit a klasszikus hangszerekkel, a vonósokkal és a zongorával. Madonna éneke meglepően természetes, sokkal kevésbé manipulált, mint azt sokan várnák. Mégis van benne valami steril. A ritmusok gyakran ugyanúgy építkeznek, mintha a lemez producere túlságosan ragaszkodna egy adott hangulathoz.

A Danceteria azt az ikonikus New York-i klubot idézi meg, ahol Madonna pályakezdőként sokat bulizott, és ahol először játszották le a demókazettáját. Itt megmutatja, hogy rappelni is tud. Hollywoodi neveket sorol, mint anno a Vogue-ban, elmeséli, mi minden történt ott és akkor – közben pedig felszabadultan szórakozik.

A kolumbiai énekes, Feid közreműködésével készült Read My Lips is kellemes, lendületes dal, több akusztikus hangszerrel és a tradicionális latin zenére jellemző hangzással. Ám egy kicsit olyan az egész, mintha eredetileg Bad Bunnyt szerette volna vendégnek, aki épp nem ért rá. Az Everything viszont valódi meglepetés – és a személyes kedvencem. Az akusztikus nyitányból fokozatosan technohimnusz épül fel, dübörög, mint egy ménes, szépen adagolja a hangulatot. Madonna itt valóban új zenei terület felé nyit, nem csupán hagyományt ápol. 

Az album középső szakasza kevésbé meggyőző. A Love Sensation, a Love Without Words, a Martin Garrixszel közös Bizarre és a School ugyan különböző hangszerelési turpisságokkal próbálják fenntartani az érdeklődést, mégis ugyanahhoz az üzenethez térnek vissza: a táncparkett a szabadság terepe. Csakhogy mire negyedszer, ötödször is ezt halljuk, a felszabadultság monotóniává válik. 

Éppen ezért hat izgalmasan a Fragile. Madonna itt végre elszakad a klubok világától, és egy visszafogottabb, filozofikusabb hangot üt meg. A forradalmi 1998-as Ray of Light spirituális töltete és az 1992-es Erotica intimitása egyszerre sejlik fel ebben a dalban. Nem sláger, nem fesztiválhimnusz, hanem egy olyan pillanat, amikor a popikon mögött láthatóvá válik az ember.

A lemez utolsó harmada különösen érdekes kulturális utalásokkal van tele. A belga rapsztár, Stromae közreműködésével készült My Sins Are My Savior az Army Of Lovers kilencvenes évekbeli örökségét idézi az alapokkal (ez a svéd diszkóegyüttes jóval megelőzte korát), míg a Betrayal Erik Satie francia komponista zenéjéből építkezik. Madonna mindig is magabiztosan közlekedett a korszakok között, most is megmutatja az átjárókat – ahogy tette például anno az ABBA-motívumból (Gimme, Gimme) született a Hung Up című dalban. 

A The Test, amelyben lánya, Lola Leon is megszólal, már inkább családi ügy, kissé meg is töri az album ritmusát, ugyanakkor előkészíti a finálét. Az L.E.S. Girl pedig minden túlzás nélkül a lemez legszebb pillanata. A minimalista hangszerelés mögött Madonna hangja szokatlanul esendőnek tűnik. Mintha egy pillanatra lehullana minden szerep, minden kosztüm, minden provokáció, és csak az előadó maradna nekünk.

A Confessions II korántsem hibátlan album. Túl hosszú, helyenként önismétlő, mesterkélt, és néhány dal valóban elvész a masszában. Ugyanakkor olyan önreflexiót és zenei tudatosságot mutat, amely hősnőnk utóbbi lemezeiről gyakran hiányzott. Stuart Price visszatérése érezhetően új lendületet adott az alkotói folyamatnak: nem nosztalgiáztak, hanem párbeszédet kezdtek a saját örökségükkel. 

Ez a lemez nem akarja újraírni a poptörténetet. Inkább azt mutatja meg, hogy Madonna még mindig képes részt venni benne. Nem úgy, mint a nyolcvanas évek forradalmára, hanem mint olyan alkotó, aki már tudja, miről szól ez a műfaj. Nem arról szól, hogyan kell mindig újnak látszani, hanem inkább arról, hogyan kell hitelesen visszanézni az útra, amely idáig vezetett.

Ha Charli XCX szerint a táncparkett halott, ez a 67 éves popdíva most finoman vitába száll vele. (A párhuzam nem véletlen: az album vizuálját ugyanaz a cég, a Special Offer dolgozta ki, amely Charli BRAT című letaglózó lemezének sikeréhez is hozzájárult.) Száz szónak is egy a vége: Madonna most felkapcsolta a diszkógömböt, kilépett a parkettre, és emlékeztetett minket arra, hogy a tánc a „legősibb” emberi reakció a popzenére.