Madarak jönnek, madarak fájnak

Ismerős lehet a cím: a táncmű ihletője Alan Parker Birdy (Madárka) című filmdrámája, William Wharton amerikai író 1978-as regénye és Raymond Depardon dokumentumfilmje, a San Clemente. Mindebből természetesen semmi nem jelenik meg a színen, itt nincs gyógyintézet, idegklinika, nincsenek ápolók és ápoltak, ez nem sárga házban működő mai „kakukkfészek”. Amit látunk, a fémcsövekből épített különös labirintus, rácsszerkezet, ha úgy tetszik, kalitka, amely hol fogva tart, hol védelmet nyújt, így az ember (de lehet az madár, „madárember” is) akkor sem hagyja el, ha nyitva az ajtaja. A hidegen csillogó alakzat képzőművészeti alkotásnak is beillik, s az előadás során többször is változik, a hol felülről, hol oldalról érkező fények pedig mindig más, de mindig erős atmoszférát teremtenek. Ebben a sajátos, egyszer keménynek, máskor kegyetlennek tűnő térben élik fájó, megtiport és megnyomorított életüket azok, akiket a sorsuk ide vetett. Emberek, akik mennének is, maradnának is, de a rácsok mögött már nagyobb biztonságban érzik magukat, mint a kinti „szabad világban”.  Németországban nemrég négy estén játszotta a Birdie-t a társulat, mind a négy alkalommal kirobbanó sikerrel. Ami az előadásból elsőre kitűnik: Frenák Pál ezúttal is a vesztesek oldalán áll. „Gyerekkoromat árvaházban töltöttem, rácsos ablak mögött, mégsem érzem vesztesnek magam – vallja a koreográfus. – Ez a darab nem csupán az elveszett gyerekkort idézi meg, szól azokról is, akiket eltaszított egy társadalmi rendszer, mégis képesek talpra állni. Én is megszenvedtem azért, hogy talpon maradhassak, tehát ismerem ennek a küzdelemnek szinte minden stációját. A mások, a kevésbé favorizáltak, a félreállítottak, a kitaszítottak sorsa érdekel kezdettől fogva. Az a helyzet, amelybe a társadalom kényszeríti őket. Az emberi barbárság. A hatalmi téboly. Pszichés vagy fizikai sérelmeket feldolgozva újra fel kell állnunk, el kell rugaszkodnunk. Ember képes eltaposni, állati sorba lökni embert. Az állatvilágban mások a törvények. Az oroszlán csak akkor öl, akkor ejti el a vadat, ha éhes, vagy ha provokáció éri. Ha veszíthet, akkor inkább támad. A globális felelősségtudat, a morális helyzetfoglalás, pozícióvállalás kérdésköre izgat állandóan. A kíváncsiság és önmagam megismerése között őrlődöm.” A Birdie táncosai különböző madárkaraktereket jelenítenek meg, utalva az ember folyamatos repülési, kitörési vagy éppen szabadságvágyára. A látható és láthatatlan akadályok leküzdésére, áttörésére. „Nagyon sok madár viselkedését tanulmányoztam a darabra készülve. Különböző madárfigurákon keresztül akartam kiélezni az emberi karaktereket. Van ebben természetesen egyfajta azonosulási vágy is. Madárbőrbe bújva újraértékelni saját létezésünket. Játékosság is áthatja a darabot, nemcsak dráma és irónia. Felkavaró dokumentumfilmeket néztünk meg például az olajban fulladozó sirályokról. Van is egy erre utaló epizód az előadásban, amikor a hat táncos boldog madárrajként jelenik meg a színen, majd egyre inkább belevesznek a sűrű pocsolyába, s menekülnének, de már a szárnyaikat sem tudják mozdítani. Aztán jön Maurer Milán, és megpróbálja megmenteni a Yosmell Caldeón által megformált madarat.”  Van egy valószerűtlenül magas, fekete gázlómadár is a csapatban, akinek DeeJay Mahogany kölcsönzi a testét. Heves, érzéki vágytól fűtött táncát lejti mellette egy aprónak tűnő, ám annál szenvedélyesebb, erőteljesebb madár, vagyis Nelson Reguera. „Ő a legkisebb macsó a rajban, aki megállás nélkül teszi a szépet, miközben látnia, éreznie kell, hogy nem működik, amit elképzelt. Semmi baj, majd megérted, sugallja a nála háromszor magasabb társa. Rá fogsz jönni, miért nem illünk egymáshoz. Tanuld meg, hol a helyed, meddig mehetsz el. Már a sajátjaid sorából is kilógtál, és most ide jössz hozzám, aki a rajon kívül áll. De elfogadlak, nem bántalak, megsimogatlak. És ez az igazi tanulás. Ezt tette velem annak idején Japánban Kazuo Ohno, a butohtánc egyik alapító mestere. Én voltam mellette a szárnyaival verdeső kismadár Yokohamában. Ő már akkor kilencvennégy éves volt. Érdekelt a japánok zárt, nonverbális kommunikációja, s hogy mi a közös az ő és a siketek jelbeszédében. Azért utaztam el hozzá, hogy megtudjam, hol a helyem. Hogy majd ő megmondja, jó úton vagyok-e. Többször étkeztünk együtt, ott ültem mellette, egyetlen szó nélkül tette elém a teát, jelezve, hogy tudomásul vette, hogy ott vagyok, de ennél többet nem tehet értem. Nem remegett a keze, pedig már alig állt a lábán, de a teste még mindig gyönyörűen dolgozott, és titokzatos energia áradt a lényéből. Tudtam, hogy lát, de már egy egészen más szférából nézett rám. A fizikai leépüléssel ugyanis a tudás máshová helyeződik át. A test az univerzumtól kapott energiával mozdul. Nem volt a szemében semmi megvetés, csak simán átnézett rajtam. Dühöngtem magamban, hogy ezért kellett nekem ennyit utazni? Majd megérted, sugallta szó nélkül. És később valóban mindent megértettem. A legnagyobb bölcsességgel szolgált, amivel szolgálhatott. Egyébként a most készülő szólómat építem erre. Egyetlen tekintettel, egy odanézéssel, egy minimális mozdulattal bármit el lehet mondani. A Reguera által megformált madárnak is az elérhetetlen kell, azért küzd, azért próbálkozik. Ide vezet az önértékzavar. Nem méri fel, mi az övé, hol a helye, mi az, amit megkaphat és mi az, amit soha.”  A forgó rácsrendszer, amelyben jól látható a háromszög alapú, térbeli kirakodós játék, a bolygót, az univerzumot, az örök folyamatot szimbolizálja, amellyel szembe lehet szállni, de ha frontálisan ütközik vele az ember, fennakad benne. Foglalkozz magaddal, de közben figyelj a társaidra, mert ha nem veszed észre őket, a saját tudatállapotodat deformálod. Erre int az előadás.