Ľuboš Kostelný két világa

Parádés szereposztásban készül a Földijeim című darab június eleji bemutatójára a Szlovák Nemzeti Színház. Ugyanaz a szerzőpáros (Schulczová–Olekšák) írta a darabot, mint a nagy sikerű Lenit, s a kuriózum, hogy a szlovákiai realitásokat, az intoleranciát, a politikai és a gazdasági helyzetet, a bevándorlók problémáját taglaló eredeti szlovák mű rendezésére az idei projekt keretében a német Tilmann Köhler rendezőt szerződtette a színház. Ennek a darabnak a próbája után találkoztam Ľuboš Kostelnývel a színház büféjében. Az első pillanatban nem tűnt túl lelkesnek. – Tolmácsok segítségével dolgozunk, s a társulat több tagja is jól beszéli a németet – magyarázza. – Sok függ attól, hogy a fordítók mennyire hűen adják vissza az eredeti szöveget.  Mennyire szimpatikus a szerep?Nincsenek a darabban különösebben főbb szerepek, a társulat minden tagja egyformán kapcsolódik be, szinte mindannyian állandóan ott vagyunk a színpadon.   Bár fiatal még, jó ideje színpadon áll. Mikor volt Ľuboš Kostelný először színházban?Tízéves lehettem, amikor Turóc-­szentmártonban az iskolából elvittek színházba, de nem sok mindenre emlékszem. A szüleim azután lettek lelkes színházlátogatók, amikor játszani kezdtem. Előtte, bár a városban nagy hagyományai vannak a színháznak, nagyobbak, mint Zsolnának, nem nagyon járt a család előadásokra.  Mikor tudatosították a szülei, hogy a fiukból komédiás lesz?Gyerekként hegedülni, majd zongorázni tanultam, de többet énekeltem, még Peter Nagy egyik lemezén is közreműködtem, inkább zenei irányba vezettek a szüleim. Tánciskolába is jártam, a Turiec gyermektáncegyüttesben táncoltam, egy csomó mindenbe bekapcsolódtam. Például a Barát nevű együttesbe, s oda jött el Fero Výrostko a már elhunyt Peter Mankoveckývel, amikor az egyik előadáshoz kisfiút kerestek. Tizenegy éves voltam, s akkortól, ha kissrác kellett a színházban, engem hívtak. Amikor középiskolát kellett választani, automatikusan konzervatóriumba jelentkeztem, amit ma senkinek nem ajánlanék. Ötödik éve tanítok a színművészeti egyetemen, s az a véleményem, hogy az egész rendszer rosszul működik. Nem szüntetném meg a konzervatóriumokat, de csak alapiskolai szinten engedném működni őket, mert manapság egy csomó városban, ahol színház sincs, működik konzervatórium, és évente húsz gyereket engednek ki, akik aztán nem tudnak érvényesülni. Az az érzésem, hogy nem is gondolkodunk azon, mit is szolgálnak ezek a tanintézmények.  Ön a konzervatórium után jelentkezett az egyetemre, és simán be is jutott. Aztán meg az ország első színpadára került. 2011-ben mégis búcsút mondott a Nemzetinek. Elmentem Amerikába, s mivel nem kaptam fizetetlen szabadságot, hát azzal mondtam fel, hogy ha visszajövök, megújítjuk a szerződést. Akkor igazgatóváltás volt, Vladimír Strnisko jött, s az igazat megvallva akkor nem is akartam a társulat tagja lenni. Zuza Fialová, akivel nagyon jó barátságban vagyok, ugyanakkor ment el a színháztól. Nem tetszett, ami akkor ott zajlott: az ember háta mögötti pusmogás és gáncsoskodás. Nem is ajánlottak szerződést, bár szerepeltem azokban a darabokban, amelyekben elutazásom előtt játszottam. Miután Emil Horváth került a színház élére, azonnal szerződést ajánlott Zuzának és nekem is, s el is fogadtuk, amit nem sajnálok, mert egyrészt nagyon tisztelem Emilt, másrészt megtiszteltetés számomra, hogy a Nemzeti tagja vagyok. Még ha bizonyos dolgokkal nem is értek egyet. Van a szerepei között olyan, amely a szívének különösen kedves?Természetesen. Máris sorolhatnám... Vannak, amelyek azonnal megragadják az embert, más daraboknál az az érzése, hogy nincs mit játszani, mert vagy a színpadi konstelláció nem tetszik, vagy a rendezővel nem tud szót érteni. Az a legnehezebb, ha nem tetszik a munka olyan valakivel, akit kedvel.  Úgy értendő, hogy nem felel meg a szerep?Bennünk is van önteltség, hiúság, meg tudunk sértődni. Főleg, ha az az érzésünk, hogy megtettünk egy utat, valami már van mögöttünk, s nem szeretnénk visszafelé lépkedni, s olyan feladatot kapni, amely szerintünk nem nekünk való. Próbáltunk egy darabot, amelyben csak épp megjelentem. Valamennyi diákom nagyobb szerepet kapott a színházban, mint jómagam, aki a tanáruk vagyok, s ezt nem tudtam megemészteni, visszaadtam a szerepet. Ma viszont már úgy látom, el kellett volna fogadnom, s példát kellett volna statuálnom a diákjaimnak.  Utólag mindig okosabbak vagyunk. Egyébként is úgy tartják, hogy nincsenek kis és nagy szerepek, csak jók vagy rosszak. Igen... De vannak olyanok, amelyek semmiről sem szólnak, csak éppen vannak. Ilyen a Hamlet Horatiója, amelyet ugyan eljátszottam, de nem voltam tőle meghatva. Szerintem csak azért létezik, hogy Hamletnak legyen kihez intézni a monológját.  Az a benyomásom, hogy túl szigorú önmagával. Talán még inkább, mint a diákjaihoz. Kritikus vagyok magammal szemben, néha túlságosan is, mert nem akarom szégyellni magam. Kétféle szégyen van: az egyik visszahúz, a másik inkább arról szól, hogy ne járassam le magam. Én ugyanis lusta vagyok, főleg reggel, s nagy gondot jelent számomra a pontosság. De ha már beindulok, akkor megyek.  Lusta, de egyben nagyon kritikus önmagával. Úgy érzem, több az ellentmondás az életében, egyrészt abban, hogy bravúrosat alakít a tragikomédiákban, s talán nem is kell játszania, mert a személyiségéből kiindulva önmagában hordozza ezt a műfajt. Ezt szeretném, mert ez az igazi színművészet. Tudja, mi a legfontosabb? Hogy érezzem, ott a helyem a színpadon... És érzi?Éreztem, de az utóbbi időben kezdtem kételkedni benne. Talán azért, mert most olyan semmilyen szerepeket alakítok, s nagyon fontos, hogy legalább néha érezzem a kihívást. Most viszont olyan feladatokat kapok, amelyekről úgy gondolom, hogy ezt már a múltban magam mögött hagytam. Ahhoz, hogy magam készítsek projektet, nem vagyok eléggé dinamikus. Úgy érzem, hogy egy helyben toporgok.  Amerikába a túl sok feladat elől menekült, nem akart kiégni. Előtte örömmel tettem a dolgom, de egyszer csak azon vettem észre magam, hogy folyton morgok a próbákon, ingerült vagyok, minden idegesít. Zuza Fialová úgy hívott, hogy kis Labuda, mert ő volt az, aki mindig morgott. Nem túl impulzív néha a reakciója?De, kolerikus vagyok, ezt apámtól örököltem. Egyébként meg a logikát keresem, mindennek a végére akarok járni, tudnom kell, mi hogyan, milyen rendszer alapján működik.  Mihez kezdett Amerikában?Nyelvtanfolyamra jártam négy hónapig. Azért mentem, hogy a színészettől megpihenjek. Nagyon jól megtanultam az angol nyelvet, de azóta eltelt néhány év, s mivel nem nagyon beszéltem, sokat felejtettem. Egyébként jól éreztem magam New Yorkban, pedig az első órán a soccer hallatán azt hittem, hogy az zoknit jelent. A végére az egyik leggyengébb diákból a legjobb lettem, kimondottan élveztem a tanulást. A városban senkit sem ismertem, az interneten intéztem mindent, még a taxit is, amelyik várt a repülőtéren. Miután megérkeztem, három napig aludtam, aztán kezdődött a kurzus, és mindjárt az első napon az egyik teremből kifutott egy privigyei srác azt kiabálva, hogy »nem hiszem el, itt a Kostelný«, aztán sok mindenben segített, összehozott az ott élő szlovákokkal, egy órás családdal, akiknél Andy Warhol is vásárolt. Csodálatos dolgokat éltem meg, s úgy gondolom, hogy ez csak New Yorkban történhet meg valakivel. A színházban, tévében látva is az volt az érzésem, nem okoz önnek gondot, hogy vásárra vigye a bőrét, bravúrosan tudja megformálni a szerep kínálta keraktert. A diákjaimnak is mindig hangsúlyozom, hogy egy jó színész nem ugorhatja át a saját árnyékát, de azonosulni kell az alakkal, a problémával. Ezt nekem meg kell oldanom, nemcsak eljátszanom. Közben elgondolkodhatom azon, milyen jellem az általam megformált alak, és milyen a külseje.  Bevallotta, hogy nem minden szerepet kedvel. Ennek ellenére azonosulnia kell azokkal is. Vitathatatlan, mert én állok a színpadon. Enyém a siker, de a szégyen is. Tudja, hogy a színpadon egy perc szégyenérzet örökkévalóságnak tűnik? Megélt már ilyet?Természetesen! Ezt nemcsak önmaga érezte így?Nem tudom megítélni. Ezt a színházba sokat járó néző tudja, s bár a kritikának léteznek objektív kritériumai, mégis szubjektív, az egyén megítélésén alapszik, de azért lehet tudni, mi a jó és mi a rossz.  Elképzelhetetlen, hogy egy színész ne legyen extrovertált. Ön azt állítja magáról, hogy „egy szégyenlős extrovertált fickó”. Újabb ellentmondás?Lehet. Tény, hogy sokáig tart, míg nekibátorodom, de ha igen, aztán néha túlzásba viszem a dolgot. Már gyerekként is ez volt a jellemző, ha beindultam, nem tudtak megállítani.  Mintha két világ lakozna önben. Egyik a sajátja, amelyik inkább zárt, titokzatos, a másik, amelyik a színpadon játszódik, tarka-barka. Ez benne a lényeg, s erre főleg Martin Huba, az egykori tanárom tanított, mert ez nem épp magától értetődő. Ebben a szakmában minden arról szól, hogy ma épp mi tetszik, általános útmutatás nem létezik. Neki viszont volt. Nem tudom, hogy az osztálytársaim is így élték-e meg, de én mindent megértettem, amit mondott. Ő az elméletét az együttérzésre alapozza. Nem a negatív értelemben vett sajnálatra, hanem az empátiára. A tanár úr rendezőként is ezt teszi.  Soha nem gondolt arra, hogy rendezzen? Eddig nem volt rá időm. Az egyetemen a diákjaim mellett akarva-akaratlan is rákényszerülök, de egyelőre nem az előadást rendezem, hanem szöveget tanulok velük.  Annak idején rengeteget szerepelt tévésorozatokban: Rendelő a Rózsakertben, Profik, Forr a bor, idén a Szünidő...Előfordult, hogy hármat is forgattam egyszerre. A Szünidő második szériáját most kezdjük. Ennél a sorozatnál kellemes volt a stáb, az egész munka, mégis van egy kis hiányérzetem: lehetne szellemesebb, kreatívabb. A gyerekeket viszont nagyon jól válogatták ki, bűbájosak. Filmet most nem forgatok, kettőre is felkértek, de mindkettőt le kellett mondanom a színház miatt. Sokan ezért lesznek szabadúszók, én viszont nem tudok lemondani a színházról. Éreznem kell, hogy tartozom valahová.