ĺrók könyökvédőben

Akik a kulturális élet körül sertepertélnek, tudják, nem ez a legjövedelmezőbb ágazat, írónak lenni pedig csaknem ráfizetés, eufemizmussal élve dicséretes szenvedély. Mind a tehetséges kezdők, mind a befutott haladók többsége jó esetben lég-, meg jobb esetben kártyavárat építhet abból a pénzből, amelyet mondjuk egy-egy könyvért fizet a kiadó, amely többnyire pályázatok útján jut ahhoz az összeghez, melyből egy-egy kötet kiadását fedezi. Az írás mellett természetesen mindenkinek van egy főállása, hogy fussa lakbérre, rezsire, meg a többi kiadásra, ami a létszükséglet fogalmához kötődik. Határon innen így vagyon ez a magyar írókkal. Hogy határon túl hogyan működik, nem tudom, egyszer két költőnk is kipróbálta, milyen igazi, nagy magyar írónak lenni, s láss csodát, kiderült, hogy az addig sűrűn vállon veregetett kisebbségi hirtelen fölindulásból másodosztályú lett, már nem kellettek sem kiadóknak, sem lapoknak, mert már igazi konkurens költőkké váltak, lerohadt róluk a határon túli védőháló.

Legutóbb, miniszterelnök-helyettesünk könyvbemutatóján az a kérdés is fölmerült, mi lenne, ha a kulturális miniszteri posztot mondjuk egy író töltené be, aki tudja, mi mennyit ér a kultúrában, meg egyáltalán. Más a viszonya. A művészetekhez és a művészekhez. Csakhogy a jó író azért író, mert az írás képességével áldotta meg az Isten, no meg azzal a szorgalommal, amely egy könyv megírásának elengedhetetlen feltétele, egyébként kiváló novelláit, regényeit holta napjáig a fejében hordozná, megfosztva bennünket, szegény gyalogolvasókat csodás irodalmi élményektől. Reggelente fölhúzná a könyökvédőt, tárgyalna, aláírna, jóváhagyna, elutasítana, reggeltől estig ott sorakoznának ajtaja előtt az írótársak, kilincselnének, kuncsorognának, vesse be miniszteri befolyását, az ő könyvére is adjon anynyit, ha nem többet, mint a másikéra, gondoljon régi barátságukra, világirodalom-megváltó beszélgetéseikre, de főleg azokra a szépnek tűnő időkre, amikor együtt borozták el az első kötet árát. És jóságos miniszterünk telefonálna, utasítana, új barátokra tenne szert, régi barátokból ellenségeket kreálna, mert nem mindenható ő, csak egy egyszerű miniszter, aki azt tudja, melyik mű mennyit ér. Míg rá nem döbbenne, hogy az igazi nagy mű megfizethetetlen, fejvesztve menekülne a bőrfotelből kicsiny, de barátságos alkotószobájába, ahol a maga ura, nem más szolgája.