Lövétei Lázár László: Két szék között Kalligram, Pozsony, 2005

Lövétei Lázár László legújabb verseskötete bonyolult, sokszínű játékot játszik a magyar irodalmi hagyománnyal, a tárgytalan szenvedéssel, a lecsupaszított, töredezett nyelvvel, valamint saját, sokáig gyógyíthatatlannak hitt betegségével. Játékot? – tehetnék fel rögtön a kérdést, mintegy visszavonva előbbi, túlzottan merész állításunkat. Játszani a saját halállal, betegséggel, szenvedéssel? Nem esünk túlzottan annak a véleménynek a csapdájába, mely szerint a szépirodalom nem más, mint játék a nyelv lehetőségeivel? Nem éppen Lövétei költészete nyúlik túl ezen a teórián?

Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, csak jelzésszerűen hozok fel néhány példát arra, miért érzem különlegesnek, összetettnek, bonyolultnak ezt a versnyelvet. Nos, egyrészt azért, mert valami hihetetlen módon konzervatív: egyes szám első személyű megszólalásai, a lírai alanynak a fájdalomról tett megjegyzései valószínűtlen mértékű szubjektumkoncentrációról tesznek tanúbizonyságot. Ráadásul mindezt a rímhez való lehető legesztelenebb ragaszkodás kíséri:

„amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz, / hogy huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz / (s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz”...

Egész egyszerűen lenyűgöző az a bátorság, amellyel hozzányúl és megformálja a költészet „avult” hagyományát, mondhatnám, szinte forradalmi. Ráadásul úgy épít fel intertextuális költészetet, hogy nem parodizálja, ironizálja a megidézett elődöket és szövegeket, mint például ennek az eljárásnak a nagymestere, Parti Nagy Lajos, hanem éppen ellenkezőleg, felerősíti az idézetben rejlő kódokat, mint például a Pilinszky-utalásokban:

„Nem zúgnak föl ma semmilyen egek, / se hajnalban a nyesett-szürke fák: / a gyökerek most tényleg gyökerek, / és szélcsend van. »Ez egy ilyen világ«:”, „Aztán még fölkelek, és azt a villanyt / a folyosókon is lekapcsolom.”

Szembeszegülés, ez jut eszembe, egy saját útját járó lírafelfogás különútja. Persze azért ez sem teljesen igaz (lásd a kötet további Vörösmarty-, Kosztolányi-, József Attila-utalásait), a töredezettség kukorellys átvitelét a saját terepre, vagy az egészen mesteri Harminc című verset, ezt a Születésnapomra-átiratot, amelynek meglehetősen nagy hagyománya van a kortárs költészetben:

„Harminckettő leszek vajon? / Van még huszonnégy hónapom? / Le sem / veszem // a pizsamát, ha nem tudom, / hogy van két születésnapom –”

Visszatérve tehát: vajon nem egészen tudatos nyelvjáték ez a tragikus költői szereppel és az irodalmi hagyomány adta tragikus versnyelv lehetőségeivel?

Ha kritikai észrevételt szeretnék megkockáztatni, akkor az annyi lenne, hogy erősebbeknek érzem a konkrét betegségmetaforákkal dolgozó szövegeket azoknál, amelyek a tárgytalan halálfélelmet/halálunalmat jelenítik meg. Ez utóbbiaknál a tragikus elem működése kénytelen rákapcsolódni a szövegkörnyezetre, vagyis a kötet kompozíciója hivatott előértelmezni azokat, önmagukban nem elég „ütősek”.

Bár lehet, hogy ez a lecsupaszított, kopogó rímekkel, elakadásokkal dolgozó szövegtér több olvasói réteget taszít, másrészt már említett konzervativizmusa miatt más rétegeket viszont egyenesen vonz, vannak olyan részei, amelyek vitán felül álló remekművek: a már említett Harminc mellett a Magánzsoltár, az Esetleg harmadnapon, A vashatos és az „Árkádia-féle” is ide tartozik.