Londonban is sercegnek a gyertyák

Agárdy Gábor utolsó remeklése Konrád szerepeVörös Eszter felvételeMint minden nagy regény, vagy mint majdnem minden híres regény, ez sem kerülhette el a sorsát. Film vagy színpad? – ez lehetett csak a kérdés. Mert igazából sem a filmnek, sem a színpadnak nem adja könnyen magát Márai immár világsikerű regénye. Némi túlzással azt is mondhatnánk: nincs cselekménye. Illetve csak annyi, hogy leül egymással szemben két megkeseredett, lelkiismeret-furdalással teli öregember, és egy jó nagyot beszélgetnek. Az egyikük többet, a másikuk kevesebbet, bár a hallgatásával, a ki nem mondott gondolataival is sok mindent elmond. A két férfi: két testi-lelki jó barát. Fiatal katonák voltak, amikor megismerkedtek, s most, negyvenegy év és negyvenhárom nap után újra találkoznak. Egyikük a trópusokon katonáskodott, másikuk a katonai szolgálat letelte után kastélya könyvtárában ült, és gondolkozott. Mindig arról az egy napról, arról a réges-régi napról, amikor barátja majdnem megölte őt, feleségét elcsábította, életét pedig végérvényesen tönkretette. Henrik, a tábornok most izgatottan várja valamikori barátját, Konrádot, hogy tisztázzák közös múltjukat, azt a bizonyos „halálos bűnt”, amely egyiküket árulásba, másikukat soha véget nem érő gyanúsítgatásba és őrlődésbe sodorta. Hűség és árulás örvényébe lép most be a két megtört férfi, egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz, képzeletükben pedig felfénylik a mindkettőjük által csodált és szeretett Krisztina alakja, egyikőjük imádott felesége, másikuknak mélyen titkolt szerelme. Krisztina halott. De mi történt azon a bizonyos napon? Hogyan élte meg az elmúlt negyven évtizedet az, aki annak idején csalt és menekült, és miképpen viselte el az, aki maradt, de nem nyújtott segítő kezet Krisztinának?

Márai Sándor titkokkal és feszültséggel teli regényében csonkig égnek a gyertyák, miközben Henrik és Konrád átbeszélik az éjszakát. Izgalmas leszámolás. Leszámolás a múlttal, a barátsággal, az árulással, mindazzal, amit egyikük sem vihet a sírba. Vagy mégis?

Különös regény, felkavaró történet. Olvasva hatalmas élmény. De hogyan lehet ebből filmet rendezni, vagy színpadra állítani? Ül két idősödő színész egymással szemben, egyikük kérdez, a másikuk nagyokat hallgat, vagy éppen röviden válaszol? Két szereplője van még a regénynek. A kastély vadásza és a tábornok egykori dajkája, aki az első korty tejet a saját testéből adta Henriknek. Krisztina alakja csak a képzelet mezsgyéjén jelenik meg.

Magyarul 1942-ben jelent meg a könyv, angol fordításban 2002-ben, s be is került nemsokára a tíz legjobb irodalmi mű közé a szigetország vezető lapjainak sikerlistáján. Amerika Oscar-díjas cseh rendezője, Milos Forman le is csapott azonnal a megfilmesítés jogára. Első olvasásra megszerette a történetet, udvari forgatókönyvírója, Jean-Claude Carriere rövid időn belül el is készült a forgatókönyvvel, a szereposztás parádésnak ígérkezett. Henrik: Sean Connery, Konrád: Klaus Maria Brandauer, Krisztina: Wynona Rider. A filmből végül semmi sem lett. A terv egyik napról a másikra meghiúsult, Forman pedig belevetette magát Goya életébe, s már túl is van a forgatáson.

Márai regénye először Budapesten jelent meg magyar színpadon. A Pesti Magyar Színház tűzte műsorára Iglódi István rendezésében Avar István (Henrik) és Agárdy Gábor (Konrád) főszereplésével. Ezután született meg az ötlet, hogy tévéfilm készüljön belőle, ugyanezzel a felállással. Amikor a februári Magyar Filmszemlén bemutatták a tavaly nyáron elkészült alkotást, Londonban, a West Enden Jeremy Irons már Henrik szerepére készült Michael Blakemor rendezésében.

A magyar tévéfilm sajnos nem úgy sikerült, ahogy sikerülhetett volna. Egy ilyen mű esetében minden teher a két főszereplő vállán nyugszik. Rendező elrontani nem nagyon tudja. Ugyanis nincs mit elrontani rajta. Találkozik két ember, tisztázzák közös múltjukat, és újra elválnak. Ülnek egymással szemben hosszasan, és kibontanak egy lüktetően izgalmas, szenvedélyekkel teli szerelmi háromszöget. Ehhez „csak” két szuggesztív, nagy formátumú, hiteles színész kell. Az azóta elhunyt Agárdy Gábor meg is felelt ennek a követelménynek. Élete utolsó szerepében színészete esszenciáját adva egyszerűen zseniális. Nemcsak külleme – a játékstílusa is elegáns. Ahogy ezt a figura megkívánja. Nincs egy üres pillanata, egy érzelmektől mentes gesztusa. Ha csak maga elé néz, annak is súlya van. Avar Istvánról azonban mindez nem mondható el. Ráadásul neki van több szövege, ilyen értelemben tehát ő viszi a prímet. Játéka már a film első negyedében unalmassá válik. Mintha színpadon mozogna, szépen, érthetően felmondja a szöveget. Színészi játéktól, érzelmi színektől mentesen. Amennyire felemelő Agárdyt nézni, egy idő után olyan fárasztó Avarra figyelni. Minél telítettebbé válik a történet, annál érdektelenebb a lénye, a magántragédiája. Remekel viszont a két mellékszereplő: a dajka-házvezetőnő szerepében Csernus Mariann, Krisztinaként pedig a költői szépségű és egyetlen szó nélkül is teljes értékű alakítást nyújtó Tompos Katalin.

Felemásra sikerült a londoni előadás is. A csaknem hatvanesztendős, Oscar-díjas Jeremy Irons tizenhat éves kihagyás után tért vissza a színpadra. Elmondása szerint ezt megelőzően egyetlen darabot sem kínáltak fel neki, amely felkeltette volna az érdeklődését. A magyar tábornok titkokkal átszőtt története azonban olyannyira lázba hozta, hogy boldogan készült a bemutatóra. A The Guardian kritikusa szerint azonban „csak a tényleges drámai feszültség hiánya okozza, hogy egy finom előadásból ne váljon valami ennél is több”.

Ez lett sajnos a közös nevezője a magyar tévéfilmnek és a londoni színpadi változatnak: a szenvtelenség, az elillant drámai feszültség. Ki tudja, Formannak sikerült volna-e megőriznie mindazt, ami a regényt értékessé, izgalmassá, letehetetlenné teszi? S ki tudja, lesz-e valaki, aki ebből a viharos szenvedélyektől feszülő műből értékes filmet vagy nagy erejű színpadi előadást rendez?