London magyar szemmel

A menekültáradat mostanában eltereli a figyelmet arról a jelenségről, amely évekig slágertéma volt. Hogy Londonban kétszázezer magyar él. Egy részük egyetemi diplomával a zsebében is vállalja a mosogatást, felszolgálást, cselédkedést egy majdani jobb élet, nagyobb perspektívák reményében.

Kovács Eszter egy a kétszázezerből. Végzettségét tekintve magyartanár, de volt már színésznő, rizsszemíró, énekes, riporter, arcfestő, háttértáncos, csapos, cukrász, rendezvényszervező, hogy csak egy pár foglalkozását említsük. Hét éve él az angol fővárosban. Let’s kifli címmel könyvet írt Londonról, saját élményeire alapozva. Az Athenaeum Kiadó szerint a kötet „izgalmas élménykalauz mindenkinek, aki menni vagy éppen maradni szeretne”.

Első blikkre ügyes reklámszlogennek tűnik ez a meghatározás, de a könyvet olvasva be kell látni, hogy tényleg fején találták a szöget vele, hiszen ki ne fantáziált volna a 18–49-es „fogyasztói célcsoportból” legalább egyszer arról, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Kalandvágyból, kényszerből, menekülés gyanánt, ez most mellékes.

A Let’s kifli épp azért érdekes, mert szerzője nem „hivatásos” író. Nem agyal túl sokat, nincs összehasonlító elemzés a két országról, sem hosszú leíró részek, mélyen szántó gondolatok. Amit kapunk, az egy laza szerkezetű, rövid szösszenetekből összeálló élmény- és hangulatfüzér. Ami a szerző számára nem fontos, vagy nem ért hozzá, azzal egyáltalán nem, vagy csak szőrmentén foglalkozik. Nem érzi kötelezőnek az aprólékos részletezést, de még a folyamatosságot sem. Ide-oda ugrál a témák között. Belekezd valamibe, eszébe jut róla valami más, bevillan egy-egy régi emlék, majd ismét a mában vagyunk, szóval a kötet meglehetősen kesze-kusza. Valahogy mégis összeáll, ha nem is kerek egésszé, inkább színes mozaikká. És érezhető, hogy folyamatosan született. Az első fejezetek stílusa még meglehetősen puritán, aztán a szerző fokozatosan belelendül a mesélésbe, ráérez a ritkán használt anyanyelv ízére, és egyre érdekesebb szóképeket, hasonlatokat használ.

Tulajdonképpen nem tudunk meg túl sokat „a lány” néven szereplő főhősről. Kiköltözésének oka is titok marad, munkájáról is csak ezt-azt árul el. És nem tudjuk meg, miért szakad vége párkapcsolatának a brit fiúval, aki a kötet címéül választott sajátos szókapcsolat megalkotta. Azt azonban megtudjuk, milyen az élet Londonban egy fiatal szemszögéből. Aki így jellemzi például az ottani barátságokat:

„Annyi barátja lehet az embernek hirtelen, hogy csak győzze számolni, mennyi mulatság is jár ezzel a sok haverral! Aztán mégis, reggel a kávét már csak egyedül, mert a barátok könnyen jönnek, könnyen mennek. London csak egy állomás, senki sem marad, csak egy buszmegálló, ahova leülnek az utasok. Amíg várnak a buszra, hogy elvigye őket, elkezdenek beszélgetni, és ha nagyon egymásra találnak, talán hagyják a buszt nélkülük elmenni, és csak a következőre szállnak fel. A férfiutasok kiszámíthatóbbak, mert ha nem akarnak beszélgetni, megmondják, vagy ha tényleg el kell menniük a következő járattal, akkor tényleg elmennek. A női utasok szeszélyesebbek, csacsognak, nevetgélnek, nevet, címet, telefonszámot cserélnek, aztán elnyelik őket a buszok, és nem hallani róluk soha többet”.

Gyakran megjelenik a honvágy is, de egyértelmű, hogy hősünk nem akar végleg hazatérni. Az elszakadás folyamatát rendkívül érzékletesen írja le: „Nehéz a két világ közt megoszlani. Az időt is másképp számolja az ember, mielőtt-miután van. Töréspont az időszalagon, be kell húzni pirossal a kis vonalat és alá írni, hogy költözés, aztán úgy emlékezni az eseményekre, mint ahogy a történelemkönyvben is van, K.e. vagy K.u. Költözés előtt, költözés után. A baráti kör is két oldalról tevődik össze. Nem keveredik. Idővel azok, akik otthon maradtak, lassan felejteni kezdenek. Már nem ragaszkodnak ahhoz, hogy megragadjanak minden egyes ritka alkalmat a találkozásra. Egyre több idő marad ki két beszélgetés között, egyre több részletet kell elmagyarázni, ha végül mégis összejön egy. A szavak már néha nem jutnak eszébe, vagy csak egyszerűbb a másik nyelven mondani, esetleg van rá egy kifejezőbb forma. /.../ Már nem vágyik annyira a túró rudira. Azért hiányzik. Gyűlnek a polcon az angol könyvek.”

Kovács Eszter nem csinál reklámot a kivándorlásnak, de nem is riaszt el tőle. Egyszerűen csak megmutatja London egy arcát. Ez a könyv egyszerre szórakoztató nyári olvasmány és izgalmas kísérlet.

Az Athenaeum Kiadó Magyarok külföldön című sorozatának ez a nyitó darabja. Indulásnak nem rossz. Kíváncsian várjuk a következő „élménykönyvet”.

(Kovács Eszter: Let’s kifli, Athenaeum, 2015)