Lelkük sérüléseit nem kürtölik világgá

A kis Karolko (jobboldalt) az élő szoborral ismerkedik Kéjesen nyújtózkodnak, ásítanak is egy nagyot, majd hangos jó reggelt kívánok és gyors tisztálkodás után az étterembe szállingóznak. Buenos dias, hola – köszönnek a pincérnőnek, aki leteszi a tálcát, és magához öleli az apróságokat. Nap mint nap, két héten keresztül.

A jelenet nem filmből való, a Földközi-tenger egyik legkedvesebb szigetén, Mallorcán játszódott, ahol a súľovcei (Tapolcsáni járás) gyermekotthon 22 neveltje a Fischer-féle erdei iskolában a természet szépségeit élvezte. – Három évvel ezelőtt jutottunk el először Václav Fischer erdei iskolájába, és szintén Mallorca szigetén töltöttünk felejthetetlen két hetet. Neveltjeink 1999 előtt csupán álmodhattak a tengerről. Ezért nem nagyon hittek a családokban élő osztálytársaiknak, akik a vakációt követően a déli szikrázó napsütésről, a tenger mélykék hátterében fehéren izzó házakról, vagy az esténként vörösen kelő holdról meséltek. Külön öröm és szerencse, hogy három éve már a mi gyerekeink tarthatnak élménybeszámolókat. Másodszor járunk Mallorcán, tavaly Kréta szépségeit csodálhattuk – ismertette a helyzetet Teodor Olach nevelő, aki a csoportjába tartozó 13 gyerek közül hatról személyesen gondoskodik. – Ez annyit jelent, hogy teendőimen túl ügyelek arra, a neveltek ne csak szakmát tanuljanak, hanem tanulmányaik befejeztével dolgozhassanak is, és ami ugyancsak fontos, bár a legnehezebb talán, tetőt kell szereznem a fejük fölé. Noha 25 éves korukig az otthonban élhetnének, önállósodási vágyuk óriási – magyarázta.

Szomorú sorsok

Anka édesapja elvesztése után került gyermekotthonba A súľovcei gyermekotthon lakói, a tizenéves Kati kivételével nem árvák. Van apjuk, anyjuk, ám a szülők utódaikról nem voltak képesek gondoskodni. A szálloda melletti medencében vígan lubickoló Eriket például anyja szinte halálra kínozta, karján, hátán, hasán oltotta el a cigarettáját, a gyereket nem kenyérrel, hanem veréssel etette naponta. Nem mentség, hogy részegen. Amikor nagy sokára „kiborult a bili”, Erik otthonba került. Biztonságba. Mivel a családfő már régen nem élt velük, állítólag nem tudott semmiről. Erik szerencséje, hogy az apja felkutatta, rendszeresen látogatja, és amikor munkája engedi, kiveszi a gyermekotthonból. A vékonyka legényke felnéz rá, feltétlenül megbízik benne, szereti. Az átéltek nyomot hagytak a sérülékeny gyermeklélekben: kisegítő iskolába jár.

A cserfes Sára legszívesebben elmenekülne Jakub és Miloš elől, de nem teheti: oda kell figyelnie testvéreire. – Szeretek tanulni, ők viszont nagyon lusták. Mindig gúnyolnak az egyeseim miatt. Délelőtt tanulnunk kell, hiszen az otthoni pedagógusok bőségesen elláttak bennünket leckével. A kicsiket sajnálom, a legtöbbet ők ülnek könyveik fölött, írniuk, olvasniuk kell. Nemcsak a nevelő nénik biztatják őket, hanem mi, nagyok is – mondta komolyan a nagyszemű kislány, aki két testvérével azért került állami gondozásba, mert a szülők eladták lakásukat, árát elitták, s nem törődtek azzal, hol hajtják le fejüket a kiskorúak. Nyáron ugyan alhattak a szabad ég alatt, de az őszi hideg, a nélkülözés kikezdte egészségüket.

Nagy örömök

Kis barátom nem volt válogatós – A kötelességek mellett a tizenhárom fiúnak és a kilenc kislánynak az őszi nyaralás tizennégy napja alatt bőven jut ideje a szórakozásra is – nyugtatott bennünket Renata Čanigová nevelőnő, miközben elismerte: természetes követelmény az is, hogy ne maradjanak le osztálytársaiktól. – A tanulás végeztével viszont kedvükre úszhatnak a medencében, a déli pihenő után este hatig pedig a tenger vizét élvezhetik. Velünk együtt, bár fél szemünket akkor is rajtuk tartjuk, amikor alszanak – vallotta. A Fischer utazási iroda kirándulásokat is szervezett a gyermekotthon lakóinak. Nemcsak a legkisebbek, a nagyok is éppolyan türelmetlenül vártak arra a napra, amikor a különbusz az Aqua-parkba szállított valamennyiünket. – Ugye, az összes csúszdát kipróbálhatom – nyaggatta a felnőtteket az egyetlen óvodás, az ötéves pösze Karolko. – Biztos, hogy nem, mert még túl kicsi vagy. A neked valókon viszont annyit csúszhatsz, amennyit akarsz – nyugtatta olajosbőrű öcscsét a szőke, kékszemű tizenkét éves Anka, akinek édesapja halála után sorsa nagyon rosszra fordult. Anyja italba fojtotta bánatát, majd évek múlva újabb gyereket szült. Az apa személye ismeretlen, ugyanis több úrral volt viszonya. S van a mai napig, ezért nem ér rá arra sem, hogy meglátogassa intézetben élő gyermekeit. Az ötéves kislegény nem nyugodott bele nővére magyarázatába, ő a legmagasabb, legmeredekebb és leggyorsabb csúszdát szemelte ki magának. Egy szempillantás alatt az ölembe telepedett, átölelte a nyakamat, majd kijelentette: meglátjátok, hogy a nénivel ráengednek a „kamikadzéra” is. Ugye? S nézett rám csillogó bogárszemével. Mivel nem tudtam, miről beszél, igent mondtam. Karolko először indián örömtáncot lejtett, majd nyomban követelte az ígéret teljesítését. A magasban tornyosuló fekete cső láttán megbántam könnyelműségemet, de nem volt szívem csalódást okozni a pöttömnyi gyereknek. Bevallom, amikor ölemben Karolkóval a cső szélére ültem, az ijedtségtől a szívem a torkomban dobogott. – Gyerünk már, ne félj, majd én erősen szorítalak – biztatott. A mai napig nem sejtem, miként siklottunk és értünk nagy csobbanással a vízbe. A kisfiú boldog, büszke mosolyára viszont örökké emlékezni fogok. A gyerekeken kívül a csúszdák királynője Renáta nevelőnő volt. Míg a nagyok egyedül siklottak a kacskaringókon, mellőle egy pillanatra sem fogytak el a kicsik. Ölbe kapta őket, és nagy visítozás közepette pottyantak a vízbe. – Pihennem kell, mert kilyukad a fürdőruhám, és a fenekem is fáj már – kérlelte a kicsiket.

Kedves emberek

– A sors nem volt kegyes hozzám, nem lehetett saját gyerekem. Úgy érzem, túlteng bennem a szeretet, ezért olyan hivatást választottam, ahol osztogatni tudom. Persze, a nagyobbak gyakran megközelíthetetlenek, nem tudják (nem akarják?) kimutatni érzéseiket. Néha képtelenek viszontszeretni, de csak azért, mert otthon senki sem tanította meg őket rá. Mindemellett meggyőződésem, hogy vágynak a szeretetre, a simogatásra – állította Renáta asszony. A másik nevelőnő, Mária Grebelová viszont nehezen viseli, hogy az otthonba utalt gyerekek zöme fél az érintéstől. – Eltart egy ideig, míg megnyílnak, s bevallják: a közeledésünket eleinte félreértették, veréstől tartottak. Micsoda szörnyű emlékek nyomaszthatják kis lelküket – sóhajtotta. Ennek ellenére, maga sem érti, miért, a gyermekotthon lakói szinte soha nem sírnak. Nemcsak a fiúk, a lányok sem. Pedig lenne rá okuk bőven – fűzte hozzá, és kérésemre Marek történetét mondta el. A beszédes kisfiú ugyanis megismerkedésünk után állandóan a családjára terelte a szót, és kérdezés nélkül is az édesanyjáról mesélt. Még a hanglejtése is szeretetet árasztott... Ezekután a nevelőnőknél érdeklődtem: miért került gyermekotthonba. – Marek soha nem látta a mamáját. A hölgy, miután a világra hozta, megszökött a szülészetről. Ezért kitalált, megálmodott magának egy édesanyát. Talán azért is, mert a neveltek zömének él az anyja. A gyerekek nyíltan soha nem bírálják szüleiket, számukra egy dolog a lényeges: hogy vannak és olykor meglátogathatják őket. Hogy kikerülhetnek az otthonból. Nem zavarja őket az sem, hogy sokkal rosszabb körülmények közé csöppennek. Vannak, akik éhesen térnek vissza társaik közé, miközben – szüleiket védve – azt állítják, azért nem ettek odahaza, mert a kaja nem volt kedvükre való.

A leckét naponta fel kellett mondani – Teodor Olach nevelőLaco Pákozdy felvételei Ahány gyerek, annyi szomorú sors. Bár néha előfordul, hogy egy-egy intézetben nevelkedő szerető gondozószülőkhöz kerül, néhányan pedig visszatérhetnek eredeti családjukba, a többség intézeti közösségben éli le gyermekkorát. És annak ellenére, hogy jólétben, gondtalanul, hogy sok jóban van részük, haza vágyódnak. – Sportolhatnak, zenét, nyelveket tanulhatnak. A 16 éves megárvult Kati az angol, Lucia és Inga a német nyelv iránt érdeklődik. Akadozva beszélnek, de itt be nem áll a szájuk. Ügyesek nagyon, a szálloda tulajdonosa nem győzi dicsérni segítőkészségüket. Mert kihordják társaiknak az ételt, összeszedik a tányérokat, sőt néha a salátát is ők készítik. A helyi alkalmazottak köszönetképpen diszkóba hívták meg őket. Hiába mondtam, hogy másnap hazaindulás, korán kell kelnünk, álmosak lesznek, nevetve nyugtattak: kibírják. Hát nem aranyosak? – kérdezte Jozef Kasana nevelő.

Anyagi gondok

Anélkül, hogy rontani akartam volna a hangulatot a gyermekotthonok tervezett átalakítása iránt érdeklődtem. – Tény, hogy a bentlakásos otthonokban a gyerekek mindent készen kapnak. Fogalmuk sincs arról, mi mennyibe kerül. A pénz értékét sem ismerik. Az alapiskolások havi 172 koronát, a nagyobbak 258 korona zsebpénzt kapnak, de gazdálkodni vele nem tudnak. Ha hagynánk, egy nap alatt elszórnák. Itt is ezt tették. Kevéske pénzüket nem fagyira költötték, hanem játékautomatákba tömködték. A családi jellegű otthonokban élők, a szülőket helyettesítő házaspár vezetésével együtt vásárolnak, végzik a háztartási munkákat. Csakhát az óvodából létesített gyermekotthon átépítése nem egyszerű feladat. Pénzigényes vállalkozás – mondták felváltva. S a pénznél tartva a nevelők arról is beszéltek, hogy a jelenlegi költségvetésből nem fedezhetők a szükségletek. Míg valaha az otthonba utalt felruházására ötezer koronát fordíthattak, jelenleg már csak háromezret. Ezért amit lehet, a fehérneműn és lábbelin kívül, megöröklik egymástól a gyerekek.

Szívszorongató emlékek

A neveltekkel töltött egy hét alatt több apróságot a szívembe zártam. Ám ha behunyom a szemem, mégis mindig Jožko fekete haját, olajos arcbőrét, huncut mosolyát látom magam előtt. És hallom azt a mondatot, melyet egy tízéves gyereknek nem volna szabad kimondania: „Tudod, néni, amikor kicsi voltam, nem tudtam, mi a szomorúság. Most már tudom.” Komolyan vallotta, közben kihúnytak a fények a szemében. Pedig kis barátom sorsa nem sokban különbözik társaiétól. – A nagynénim jelentett fel bennünket, azért helyeztek otthonba. Nekem nagyon szép anyukám van. Született egy testvérkém, a második apukám török. De szeret engem is. Amint lesz lakásuk, magukhoz vesznek. Az igazi apukám ivott, nem tudom, hol van. Anyuval lenni a legjobb dolog a világon. Itt Mallorcán, Canyamelben minden tetszik, jól érzem magam, mégis hazavágyom. Mert a jövő hét végén eljön értem az anyukám – közölte boldogan.

S hogy mi ebből az igazság ? A mama megfeledkezve gyermekéről külföldön vállalt „munkát”. Jožko nagyon elhanyagolt állapotban került az otthonba, nem tudta azt sem, mire való a fogkefe vagy a vécépapír. Nem értette, mi miért történik vele, körülötte. Míg többi kis társa legalább karácsonykor elhagyhatta a közösséget, neki négy éven keresztül nem volt hová, kihez mennie. Aztán mégis „csoda” történt, s úgy tűnik, az anya megtért. Újabban rendszeres a kapcsolata fiával. Bár Jožko azt állítja, hogy hamarosan szeretett mamájával és testvérével élhet majd, a nevelők borulátóbbak. Féltik a kisfiút az esetleges csalódástól...

– Osztálytársaink irigykednek, hogy évente rendszeresen fürödhetünk a tengerben, miközben eszükbe sem jut: örömmel cserélnénk velük. Lehet, hogy nem láthatnánk a tengert, de családban élhetnénk – súgta a fülembe kis barátom a súľovcei gyermekotthon előtt búcsúzva. Nem válaszoltam, csak nyeltem egy nagyot.Az utat a CK FISCHER támogatta