Lelkesítő elismerések

A moszkvai fesztiválon Nyikita Mihalkov, a Csalóka napfény Oscar-díjas rendezője várta, akitől „a Sztanyiszlavszkij-módszer hűséges követőjeként” vette át az orosz főváros nemzetközi mustrájának díját. Szmokingban, csokornyakkendőben. Karlovy Varyba – két évvel ezelőtti vendégeskedése után – ezúttal nem színészként, hanem divattervezőként érkezett. Itt mutatta be ugyanis új férfikollekcióját, amelyet fiatal cseh színészek öltöttek magukra. Tízből nyolcan úgy festettek Malkovich könnyű, nyári kreációiban, mintha abban aludtak volna. Ketten tudtak csak életet lehelni a lenvászonból készült, többségében világos színű öltönyökbe. Rajtuk minden darab jól állt.

Vissza-visszajáró lélek a fesztiválon a dél-koreai fenegyerekből világszerte elismert filmrendezővé lett Kim Ki-duk, aki dupla meglepetéssel szolgált népes rajongótáborának. Túl az alkotói krízisen, hároméves szünet után vette filmre fájdalmasan őszinte önvallomását, amelyben többször is könnyekkel küszködve, s nem egyszer önmagából teljesen kifordulva meséli el hosszas hallgatásának okát. A Tavasz, nyár, ősz, tél… és megint tavasz, Az íj, a Lopakodó lelkek és még tizenkét egyéni hangú, stílusú, mondanivalójú alkotás csodás rendezőjét egy balesetet szenvedett színésznője „állította meg” magasan ívelő pályáján. A majdnem tragikus kimenetelű baleset ugyanis az ő forgatásán történt, s ettől borult ki olyan nagyon Kim Ki-duk, hogy évekbe telt, míg össze tudta szedni magát. Videokamerával felvett egészen újszerű, sőt kivételes szerzői filmje, az Arirang az idei cannes-i mustra egyik fődíját kapta. Karlovy Vary közönsége a film mellé a címadó koreai népdalt élőben is meghallgathatta. Kim Ki-duk a vetítés végén odalépett a mikrofon elé, s mint aki szárnyakat növesztett, képzeletben elrugaszkodott a földtől, és úgy énekelte el a nagy hegy dalát, amellyel erőt kért alkotói kínjainak leküzdéséhez.

Cannes-i győztes Terrence Malick friss opusa, Az élet fája is, amely korábbi művéhez, az Új világhoz kötődik. A költőiség, a természet szépségének lenyűgöző tálalása most sem marad el, bár a film az ötvenes évek Amerikájában, egy öttagú családban játszódik. Az élet körforgását, az ősrobbanástól a születésen át egészen a halálig bemutató „látványos költemény” a filmművészet eszközeivel próbálja közelebb vinni a nézőt a Teremtőhöz, miközben a földi lét legbonyolultabb kérdéseire keresi a választ. Emmanuel Lubezki kamerája azonban a természetről sokkal többet mond el, mint a három gyereke közül egyet elveszítő házaspárról (Brad Pitt a következetes apa szerepében igyekszik maradandó élményt nyújtani). Nem könnyű végigülni a filmet. Legalább egy órát kell kivárnia annak, aki a hátra levő másfélben már nagyobb örömét leli. Malick ugyanis nem siet a válaszokkal, a lélek legrejtettebb zugaiban pedig el is veszik időnként.

Ivan Grbovic, a harminckét éves montreali rendező az elsőfilmesek táborából jutott el Karlovy Varyba. Romeo 11 című intim portréja a versenyfilmek mezőnyében kapott helyet. Megejtő történetet mesél el egy húsz év körüli, paralízissel született, mozgássérült fiúról, aki egy Kanadában élő libanoni család tagja. Szülei, nővérei féltő szeretete sem elég neki ahhoz, hogy az életét bátran és önazonosan élje. Romeo 11 néven chatel a neten, sikeres üzletembernek kiadva magát. A csúfos lebukás nem sokáig várat magára. Ezután vesz azonban erős lendületet igazi talpra állásához, s indul el azon az úton, amelyen új értelmet ad nem könnyű életének. Bár a film időnként lelassul, Ali Ammar hiteles játéka végig nagy szerepet játszik abban, hogy a néző együttérzően kövesse élete alakulását.

Érdekes témát vetett fel dán-horvát koprodukcióban forgatott A 304-es szoba című drámájában Birgitte Staermose is, sajnos az elsőfilmes rendezők legnagyobb hibáját elkövetve. Sokat markolt, keveset fogott. Három napot töltünk egy elegáns nagyszálló különböző szobáiban, ahol a személyzet és a vendégek magánéletébe egyaránt belelátunk. Rengeteg titok tárul fel az ajtók mögött. Ki mitől szenved, ki mire vágyik, ki miért magányos – egy tucat különös történet, csak sajnos egyiknek sem látunk igazán a mélyére.

Krimibe oltott lélektani dráma Michael R. Roskam belga-holland összefogásban született Bikafeje, amely bevallottan az amerikai gengszterfilmek mintájára készült. Szövevényes maffiatörténettel indul a mozi, aztán felelevenedik egy régi, gyerekek által elkövetett kegyetlen bűneset. Jackyt, a „felfújt” izomzatú harmincast kiskamaszként fosztják meg férfiasságától elvetemült társai. A hormonserkentő injekciókról felnőttként sem mondhat le, a teljes testi szerelmet azonban még így sem élheti meg. A Bikafej nem a bosszú filmje. Egy megcsonkított élet döbbenetes kivetítése.

Versenyen kívül vetítették Michael Di Jiacomo Valahol, ma este című rendezését is, amely az idei fesztivál egyik legszebb, legteljesebb, legérzékenyebb alkotása volt. Egy férfi és egy nő New Yorkban. Két középkorú, magányos ember. Szomorú történet finom humorral, tisztán feltörő érzelmekkel. Hat hosszú telefonbeszélgetés után mindketten készülnek a személyes találkozásra. A férfinek nincs, s talán nem is volt senkije. Egyetlen társa a kutyája. A nő évek óta semmit nem tud a férjéről. Talán baleset érte, vagy nyomtalanul eltűnt. Ő mégis visszavárja. Közben nyitna is, ha tudna. Telefonon még megy is valahogy a dolog, a személyes találkozás azonban másodszori nekifutásra is elmarad. Semmi szentimentalizmus, semmi romantika nincs a filmben. Két színész (John Turturro és felesége, Katherine Borowitz) szuggesztív játékára épül a film, egy megejtő, a lélek legfinomabb húrjait megpendítő majdnem szerelmi történet.

A Szabó István vezette nemzetközi zsűri végül Martin Šulík Cigányát és annak címszereplőjét, Ján Mižigárt, valamint Birgitte Staermosét, A 304-es szoba rendezőjét részesítette külön elismerésben. A legjobb férfi alakítás díját A társszerző túszejtője, David Morse, a legjobb női alakításért járó elismerést pedig a német Stine Fischer Christensen vehette át A láthatatlan nőért. A legjobb rendezés díját a francia Pascal Rabaté kapta Holidays by the Sea című munkájáért, a fesztivál nagydíja, a Kristályglóbusz pedig az izraelieké lett a Jó napot, Fidelman úrért.

Nem búcsúzott üres kézzel Karlovy Varytól John Turturro sem, aki a fesztiválelnök Jiří Bartoška díjáért repülte át az óceánt. „Lelkesítő az elismerés, a jövőmet hosszabbítja meg a pályán” – mondta a jeles amerikai színész.