Lehúztak az állatkákról még egy bőrt

Ezek a cuki állatkák mára mindennapjaink részévé váltak, én legalábbis vásároltam már Duke-figurával díszített gyereksampont, ami egy sima gyereksampon, csak drágább. Viszont zokszó nélkül tűri a gyerek, ha ezzel mossák a haját, úgyhogy valamit mégiscsak tudhat. A feltétlen bizalom oka vélhetően az a kellemes élmény, amelyet a rajzfilm nyújtani tud, szerethető karaktereivel és tanulságos, felemelő, izgalmas, humoros, sokféle értéket (barátság, bajtársiasság, önzetlenség) felvonultató történetével. És még a szülőkre is gondoltak az alkotók néhány mozis utalással: elhangzik a Van, aki forrón szereti zárómondata kutya-macska relációban, a madártulajdonos nappalijában van egy vonatkozó Hitchcock-plakát, és még egy vicces Alien-idézet is feltűnik. A primer élmény szempontjából az sem mellékes, hogy valós helyszínen, New Yorkban játszódik a sztori, abban a városban, amelyről mindannyiunkban él egy kép, akár jártunk ott, akár nem. 
A film az amerikai mozikban 103 millió dollárral nyitott a bemutató hétvégén, azonnal visszahozta a 75 milliós gyártási költséget, mostanra pedig 507 millió dollár nyereséget termelt világszerte. Úgyhogy logikus döntés volt a folytatás. 
A rendező ismét Chris Renaud (Gru-filmek, Lorax), az író Brian Lynch (Minyonok), a producer pedig az Illumination stúdió alapító-főnöke, Chris Meledandri. A fő karaktereket megtartották, és behoztak még néhányat, teljesen feleslegesen. Nem igazán szerethetők ezek az új szereplők (hiába kölcsönözte egyiküknek Harrison Ford a hangját az eredetiben), mert keveset tudunk meg róluk, nincsenek kidolgozva. A történet is szerteágazóbb, minden főszereplő máshol van, külön-külön keverednek kalandokba, pedig emlékszünk, milyen remek csapattá kovácsolódtak. A film végére össze kellene érnie ezeknek a szálaknak, de nem igazán sikerül elvarrni őket. Néhány ígéretesen megkezdett sztorit trehány módon veszni hagynak az alkotók, úgyhogy a saját kis kompakt világot teremtő első részhez képest ez most felemásra sikerült. Pedig vannak jó ötletek, például amikor a család a nagypapa farmjára utazik, és a puhány nagyvárosi ebeknek meg kell tanulniuk boldogulni ismeretlen környezetben. És itt van Gidget, a cicák közé beépülő kutyus, vagy Hógolyó, a magát szuperhősnek képzelő fehér nyuszi, aki az állatmentes cirkuszok új trendjének jegyében, egy új kutyussal, a bátor Daisyvel együtt elindul kiszabadítani egy tigriskölyköt a gonosz cirkuszosok fogságából. 
Duke, a nagy melák kutya, akinek megjelenése anno féltékenységi rohamot idézett elő Maxnál, ezúttal egészen apró szerephez jut. Már-már statisztává vedlik, úgyhogy valószínűleg nem kerül fel az újonnan gyártott pólókra, sapkákra és samponos flakonokra. Pedig ez a „Stan és Pan”- páros kiapadhatatlan poénforrás volt az első részben, és nem mellékesen elfogadásra, bajtársiasságra tanították a gyerekeket. Az ilyesfajta rejtett, építő hatású üzenetek hiányoznak leginkább a második részből. Illetve az sem rajzolódik ki egyértelműen, hogy tetteinknek következményei vannak, hogy nem cselekedhetünk meggondolatlanul, hogy abszolút szabadság nem létezik, illetve csak mások kárára valósítható meg. 
A film ritmusa lassúbb, mint az első részé, ami önmagában még nem lenne baj, azonban vontatottá válik a történet, illetve érezhető, hogy több jelenet csak a filmidő kitöltésére szolgál, az esetenkénti rohangálások pedig csupán azt a célt szolgálják, hogy úgy érezzük, akciót is láttunk. 
Még így is egy korrekt, sok helyütt szellemes meséről beszélhetünk. Ám lerí róla, hogy az alkotók ezúttal biztonsági kűrt futottak, a forgatókönyvíró pedig talán úgy tudta, három darab, egyenként húszperces szkeccsfilmet kell írnia, amelyeket majd a végén összefésülnek valahogy. Az elsődleges célközönség ráadásul nem biztos, hogy megérti az alapkonfliktust, Max viselkedészavarát, ami miatt vidékre utazik a család. (A kutya betegesen túlfélti gazdasszonya Liam nevű kisfiát. Gyerek és kutyus bensőséges kapcsolatát viszont sikerült szépen kiemelni.) 
A farkasok, az ördögszerű cirkuszigazgató és a James Bond-filmeket idéző vonatos jelenet miatt abszolút indokolt a 6-os karika. Az ovisoknak a 86 perces időtartam is túl hosszú lenne, és a három helyszín közti ugrándozás is nehezen követhető. Az alkotóknak nem sikerült megismételniük a csodát, csak szépen lehúztak még egy bőrt a népszerűvé vált állatkákról. Kérdés, hogy egyáltalán törekedtek-e a csoda megismétlésére, vagy eleve megelégedtek egy korrekt iparosmunkával...