Látogatás egy barátomnál

Tudja-e, tisztelt olvasóm, hol van Pesten a Magdolna utca? A Józsefváros ellapuló szélein keresse, hol az építkezési ösztön semmivel sem rátartóbb, mint Kerepesen vagy Bugyiban, ahonnan bevándorolt. Ide még nem hatott el a háziúri intézmény, e modern kiskirályság, mely messze túltesz a mi hajdani pusztai basarendszerünkön. Selejtes házikók, nád- vagy zsúpfedéllel, utcasorba állítva, két ablak az utcára, sem több, sem kevesebb, két szoba, egyik innen, másik túl a konyhán, pünkösdre egy kis meszelési luxus; deszkás rozzant udvartáj holmi szerszámfákkal vagy zöldséges kert árnyéktalan murokágyai, néhutt egy öreg akác, dísze udvarnak és utcának, vasárnapi kiülő pad: imhol képe a nagy, a szép Pest azon részének, hová olvasómat vezetem.

Azaz csupán magam megyek. A hosszú Stáció utcán, melynek semmi politikai változás nem talált magyarabb nevet, végighaladok. Látom a Kálváriát, kőszentjeivel s térdeplő Magdolnáival. Meglábolom a Szőlőhegy utca bokáig érő fövenyét. Onnan kifordulok a Magdolna utcára. Már érzem a gyepszél üdébb levegőjét: azaz a széna- és baromvásár, a temetőkörnyék fölvert homokját, a légszeszgyár füstjével összekeverve. Megállok a kétablakú házacskák egyike előtt. Az utcabeli gyermekek nagyot bámulnak öltözetemen, s ebek koncertje üdvözli jöttömet. Még egyszer rátekintek a kapufélen kiszegezett házszámra, s az udvarba nyitok.

Itt lakik az én barátom, Jakab János, elvonultan a világtól, mint névrokona, Jean Jacques (Rousseau). Valaha költői ambíciója s már egy kis neve is volt. Ama háládatlan tehetség osztályosa volt ő is, mely egy-két jó műben nagyot ígér, azután évekig meddő marad, ellustul, kimerül. Hajdan egy-két verse általános figyelmet ébresztve neve iránt, mely nem Jakab János volt, hanem álnév. A költemény szívéből buggyant, de kibuggyant egyszersmind. Hosszú időközökkel egymás után öt vagy hat művecskéje csillant fel az irodalmi nagyvilágban. Mindenik tetszett. A szerkesztő megcsillagozta, s valamelyik akkor élő elsőrangú költőt sejtette az álnév alatt. Azután hosszú hallgatás lőn. Senki sem tudta, mi lett a húrból, mely amaz édes hangokat zengé vala, mi lett a szívből, harmóniás fájdalmaival. Szellő hoz néha tördelt hangokat valami távol zenéből: ki nyomozná, honnan jöttek, hova tűntek?

A költőnek híre-pora sem volt már: de Jakab János, az ember ott görnyedt valamely kisvárosi irodában. Reggeltől késő éjig tartott a munka...

Családi kör

(Részlet)Egy eladólyány a tüzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja... s reggel ünnep lészen.

Körül az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik, nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod:

Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.Pendül a kapa most, letevé a gazda;

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényúl:

Jaj! Valami ördög... vagy ha nem, hát... kisnyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kinálják erősen káposztalevéllel.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerű étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!“

Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek, —

Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

185 éve, ezen a napon született Arany János, akinek egyik legnépszerűbb versét

a Családi Kör olvasói minden szombaton felidézik, mikor kezükbe veszik hétvégi magazinunkat.