Lassú, gyors, gyors

1. Watson gépel, s közben az ő hangján halljuk az első mondatokat. Majd a betű csakhamar mozgóképi látványba vált át, s megelevenedik a történet: beindul a több szálon futó, akciódús, fordulatokkal teli események sorozata. A végén újra látjuk a gépelő doktort, amint az általunk már látott, azaz filmes cselekményként befogadott sztori végére kiteszi a pontot – melyet aztán Holmes kérdőjellé változtat.

A rendező ezzel Doyle novelláinak felütéseit vizualizálja. Gyakori ugyanis, hogy Watson az írás pillanatára reflektálva idéz fel korábbi eseteket, és vetíti előre az éppen elmesélendőt. Ez némileg megnyugtató, mivel jelzi, hogy már utána vagyunk a rejtélyes, titokzatos, kalandos eseményeknek, s ha más nem is, a krónikás biztosan ép bőrrel megúszta a dolgot. E sajátos eljárás további jellegzetessége, hogy a lejegyzés, a megírtság ténye a Holmesszal való beszélgetésekben is rendre felmerül, amikor is a detektív általában rosszallását fejezi ki barátja hatásvadász és romantikusan túlzó elbeszélői stílusa miatt (ő jobb szeretné, ha tárgyilagos esettörténeteket írna). Holmes tehát tudatában van annak, hogy irodalmi hőssé vált, ugyanakkor elhatárolódik a Watson teremtette figurától. Az igazán érdekes és nyugtalanító ebben az, hogy fenntartásai olyan novellákban hangzanak el, amelyek Watson keze nyomát viselik magukon, lévén hogy a doktor az első mondatokban az olvasókat megszólító krónikásként lép elénk. Ráadásul arra is van példa, hogy a történet végéhez közeledve utalást tesz a szóban forgó, épp megoldott ügy majdani megírására – arra, aminek olvasását éppen befejezni készülünk…

A valóság és fikció, a kezdet és vég, illetve az ok és okozat pólusainak megcserélésén alapuló metalepszisnek a nyugtalanító hatásától nem mentesül a legújabb Holmes-széria második darabja sem. A film végén a halottnak hitt Holmes épp akkor bukkan elő, amikor a szerző (Watson) már befejezte a történetet („The End” – gépeli éppen). Sebtében elolvassa a – minden valószínűség szerint tragikusan záruló – elbeszélés utolsó mondatait. Az történik vele, ami a Don Quijote szereplőivel: saját élettörténete olvasójává válik. Az, ahogy a gépbe fűzött kézirat végére odabiggyeszti a kérdőjelet, tulajdonképpen már egy következő film fikciós téridejében végbemenő gesztus, hiszen a film cselekményét keretező utolsó jelenetben Watson már pontot tett az ügy végére. Olyan, mintha a 3. rész trailerének első kockáit látnánk…

2. Egy jelenetben Holmes nem hajlandó lóra ülni, ezért inkább a szamarat választja. Bár nem mondja ki, miért, nyilvánvaló, hogy nem tud igazán lovagolni. Watson ellenben lóra pattan, és egy harcokban próbált katonaorvoshoz illően bírja gyorsvágtára a kölcsönbe kapott hátast. Detektívünk egy darabig jóval lemaradva a lovasok mögött szamaragol széttárt lábakkal és dülöngélő testtartással – nagyon mókás látvány. Csakhamar azonban elébük vág, s immár ő diktálja – ha nem is a tempót, legalább – az irányt.

A komikus epizód jól mutatja Watson pozíciójának további megerősödését. A nyomozómunkában korábban csak krónikásként, fegyverhordozóként („Hozza magával fegyverét is, kedves Watson”) és permanens ostobaként (Viktor Sklovszkij) vagy Bamba Pacákként (Karinthy Frigyes) részt vevő orvos szerepkörét az angol rendező már az első részben is jelentősen felülírta. Egyenrangú társként, valódi barátként mutatta be őt, aki már nem tiszteletteljesen s minden érzelmi felindultság ellenére is a társalgási etikett normái szerint kommunikál a Nagy Detektívvel, hanem sokkal közvetlenebbül, ha tetszik, szemtelenebbül, gyakran ironikus-szarkasztikus hangnemben, s ha úgy hozza a helyzet, dühében be is húz neki egyet (egy barátság elbír ennyit). Az említett lovas-szamaras közjáték dramaturgiája is erre céloz: Watson szó szerint és átvitt értelemben is magas lóról beszél Holmesszal, aki kénytelen megelégedni a szolgáknak kijáró szamárral. Minden látszat ellenére azonban nincs szó az úr-szolga, illetve a detektív-segéd pozíciók teljes szubverziójáról; Holmes kiválósága nem kérdőjeleződik meg. Ez látszik abban, ahogy fizikailag hátrányos helyzetét képes intellektusa segítségével kompenzálni: a lassúbb és kisebb, ám az erdőben éppen ezért ügyesebben mozgó szamárral le tudja vágni az utat, s elébe tud kerülni a Watson vezette lovascsapatnak.

3. Holmes és Watson talpig szmokingban keringőzik egy előkelő estélyen, ahol az európai nagyhatalmak legmagasabb rangú politikai vezetői és diplomatái vannak jelen. Mi, nézők tudjuk, hogy sorsfordító események vannak készülőben, s a nyomozópáros tánc közben árgus szemekkel figyeli a vendégek viselkedését, az avatatlanok szemében azonban bizonyára bizarr látványt nyújtanak, s különféle találgatásokra adhat okot ez a felállás. Mint ahogy az is, amikor Holmes női ruhában, elkent sminkkel fekszik egy vonatfülke ülésén; alatta Watson nyögdécsel.

A tánc tűnhet spicces férfiak tréfájának, de ugyanúgy egy meleg pár provokatív performance-ának is. Ez utóbbi felvetés nem teljesen új a Holmes-irodalom és a Holmes-adaptációk történetében, s a film készítői nyilván tudatosan játszottak rá erre a tradícióra. A hagyományos férfi- és női szerepek megingatása szempontjából említést érdemel Rex Stout 1941-ben elhangzott botrányba fúló előadása. Az otthon ülő gourmand detektívzseni, Nero Wolfe atyja az amerikai Holmes-társaság tagjainak azt igyekezett bizonyítani (támaszkodva a számmisztika és a kódfejtés elemző eljárásaira), hogy Watson tulajdonképpen nő volt, akivel Holmes vadházasságban élt. A viktoriánus kor erkölcse szempontjából ez a viszony elfogadhatatlannak számított, ezért volt szükség a férfiálcára. Még fontosabb előzménye ennek a nemváltó játéknak Michael és Mollie Hardwick Sherlock Holmes magánélete (1970) című regényének és a belőle készült filmnek (r.: Billy Wilder) az a jelenete, melyben a kicsit már kapatos Watson orosz balett-táncos fiúkkal táncol egy partin. Tegyük hozzá – nem önszántából. Maga sem érti, miért csapódtak hozzá, mint ahogy azt sem, mi az oka a balerinák hirtelen jött elhidegülésének. Csakhamar azonban minden világos lesz a számára: detektív barátja azt terjeszti a társulat körében, hogy ők már öt boldog éve élnek együtt szerelmi kapcsolatban. Holmesnak persze jó oka van arra, hogy ezt tegye, de erre most nem térhetek ki. Guy Ritchie nem forszírozza ezt a „melegszálat”, csak megpendíti a táncos jelenettel, meg azzal, hogy Holmes milyen nehezen tudja feldolgozni barátja agglegényéletének megszakadását és boldognak induló családi életét Mary Morstannel.

4. Holmes esetlen kínai álcában villámgyorsan bevitt ütésekkel és rúgásokkal igyekszik hatástalanítani egy csapat gonosztevőt; lassítva látjuk, amint egy német ágyúból kilőtt lövedék szilánkokká repeszti egy fa törzsét, közvetlenül a menekülő Holmes mellett.

A verekedős jelenetek túl gyorsak, a lövöldözéses részek pedig feleslegesen lassítottak. Az előbbiek nem követhetőek, élvezhetetlenül kuszák, az utóbbiak művészieskedőnek hatnak. Talán ha fordítva oszlana meg, jobban működne. Az első részhez képest több a hajmeresztő akció, ugyanakkor a komikus epizód is, helyenként az lehet az érzésünk, akcióvígjátékot nézünk. Ami önmagában nem baj, kár viszont, hogy ennek következtében háttérbe szorul a nyomolvasás; Dupin helyett Bond kerekedik felül, s uralja szinte a teljes filmet, mely már régen nem a detektívtörténetek valószínűségi szabályait követi. Egyes kritikusok szerint Ritchie túllőtt a célon, nálam ez még simán belefér a hasonló zsánerű alkotások „működési szabályaiba”. Csak a bűnjelek értelmezését ne hanyagolná!

5. A film vége után futó sztárlista érdekessége, hogy a színészek arca színes rajzokká merevedik.

A mű ezzel a fogással egyszerre utal vissza irodalmi és képzőművészeti forrásaira, hisz az első Holmes-történetek Sidney Paget illusztrációinak kíséretében jelentek meg az angol Strand Magazinben az 1890-es években. Ezek a ma már koridéző rajzok alapvetően rányomták a bélyegüket a nyomozópárosról alkotott kollektív (olvasói) képzetekre, s számtalan filmfeldolgozás, animáció és képregény vizuális megoldásaiban mutatható ki a hatásuk – az Árnyjátékot is beleértve. Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című „képes regényé”-nek főhőse is arról számol be, mennyire szorosan összefonódott emlékezetében a Holmes-novellák és az eredeti illusztrációk világa, sőt, nyelvismeret híján kezdetben az utóbbiak helyettesítették a szöveget, s váltak számára – akárcsak egy krimiben – megfejtésre váró jelekké.

Reméljük, akad majd belőlük a harmadik részben is elég.

Benyovszky Krisztián