Laboda Róbert könyvespolca

Nyitányként rögtön Oravecz Imre Távozó fa című kötete jön?

Tavaly a Tompa Mihály Országos Versenyen, Rimaszombatban sikerült megvennem. Sokat beszéltek róla, Aegon-díjat kapott, nagyon szerettem volna megszerezni. Olyan élményem volt vele kapcsolatban, mintha egy tiszta forrásból engednék magamnak a pohárba vizet, és azt kortyolgatnám. És szépen, lassan ízlelgetném, milyen az, amikor úgy búcsúzunk el, hogy annak a feszültségét, annak a tétjét nem sematikusan, nem általánosítva ragadjuk meg. Nagyon régóta kerestem ezt a hangot, amelyik nem akar tetszeni. Többet akar. Azt gondolom, el kell telnie ahhoz jó néhány évnek, hogy a költő úgy tudjon beszélni a belső halálról, az elmúlásról, a távozásról, hogy a készségek már hiánytalanul megvannak, csak a jártasság hiányzik, de végig ott van a levegőben. Oravecz sok mindent bevall, sokszor elkalandozik, eljátszik a gondolattal, mi lett volna, ha… de nem hendikepként éli meg, ami nem sikerült, hanem az élet természetes velejárójaként. Nagy megnyugvást adott, feloldozás is egyben ez a kötet. Ez után a könyv után azt is megkérdőjelezem, szörnyű dolog-e az elmúlás. Szépen is el lehet menni.

Alapvetően milyen az olvasói attitűdöd, hogyan válogatsz? Író, tanító, színházzal foglalkozó emberként céltudatosan keresed, ami számodra hasznos lehet, vagy lazább a merítés?

Amikor leveszek egy könyvet a polcról – akár a könyvesboltban, akár a barátaimnál, akár itthon – mindig azt érzem, hogy nincsenek elvárásaim. Olyan jó tisztán belevetni magam egy medencébe, amelyet talán még nem is mértem fel, van-e benne víz, jó lesz-e abba fejest ugrani. Azt az idő eldönti. Ha nincsenek elvárások, könnyebb továbbgondolni, ami megérint. De az is igaz, hogy nem ritkán visszarakok a polcokra könyveket. Ami két-három sor után nem fog meg, két-három oldal után nem köt le, azt nem erőltetem. Nem szoktam magam megerőszakolni mondatokkal, gondolatokkal. Nekem még számít az az őszinte gondolati sík, hogy csak akkor vagyok hajlandó tovább olvasni, ha ad valamit. Ha lírát olvasok, akkor az gyakran kapkodó, időszakos folyamat. Vissza-visszatérek egy-egy könyvhöz. Most éppen Simon Márton Rókák esküvője című új kötete van az asztalon. Jó barátom, régről ismerem, olvastam tőle a Dalok a magasföldszintrőlt és a Polaroidokat is. Ezúttal egy teljesen más énjét ismerhettem meg a harmadik kötet által. És ez is nagyon-nagyon nehéz: amikor egy költő vagy író meg tud újulni. Verset, prózát, szöveget írni meg lehet tanulni. De ha a rutin magával hoz egyfajta belekényelmesedést, egy idő után minden átlátható. Színházzal is dolgozom, és mindig azt tartom szem előtt, hogy soha ne csináljak olyan jelenetet, amit a néző kiszámíthatónak érez; a néző soha nem lehet előbb kontextusban, mint a játszó. És azt most nagyon becsülöm Simon Mártonban, hogy teljesen új arcát mutatja meg, és közben minden mondata üt. Az a jó líra, ami úgy működik, mint egy fájdalmas orrfújás: mintha zsilettpengék lennének a papír zsebkendőben, és amikor vége van, tiszta vér minden. 

Gyakran találkozol ezzel az élménnyel?

Ugyanezt éreztem Závada Péter Roncs szélárnyékban című kötetével kapcsolatban. Milyen szépen visszatér a kortárs modernkori líra tájleíró verseihez, mennyire fontosak nemcsak az én gondolatai, az én megélései, hanem az is, ami minket éltet, vagy ha úgy tetszik, büntet, ami felettünk áll, ami mozgat minket… Van egy másik könyvem is, Szászi Zoltán 2014-es kötete, a Belenéz. Borzalmasan izgalmas olvasni. Olyan közelségbe enged a költő, amit manapság ritkán élünk meg. Hányszor előfordul még régi barátokkal is, hogy találkozunk, és elbeszélünk egymás mellett. Szászi Zoli könyvét olvasva nem is éreztem kényszert, hogy megkérdezzem tőle, hogy van. Mindent elmondott a betegségéről, például a Kitelelni című versében. Ez több napra eltett engem. Ugyanaz fogott meg benne, ami Esterházy Hasnyálmirigynaplójában – az emberi méltóság, a tartás. Talán az ragad meg a leginkább az irodalomban, amikor a szerző a legnagyobb hátrányt is képes az előnyére fordítani. Így működik ez a groteszkben vagy a „vicces” lírában is, mondjuk, Varró Dánielnél. „Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves / szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?” Ezek a sorok ma is ott csengenek a fülemben. Tudom, hogy ez csak a felszínes megközelítés, de valami miatt mégis emlékezetes, ahogy a világ egyik legundorítóbb dolgáról beszél a legcukibb, a legszerethetőbb módon. Vagy itt van a Mi lett hova? című kötetéből az Üzenet az olvasóknak: „Mivel az olvasásnak van most az évada, – jusson az eszetekbe Závada, – Esterházy Péter és Tandori Dezső, – meg a többi potyaleső, – de mindannyiunknak sok örömet szerző – kortárs magyar szerző. – Hiszen írók nélkül az olvasás bajos – (eszembe jut még Parti Nagy Lajos), – ha ők nem volnának, az olvasók, komálnák, nem komálnák, – kénytelenek volnának olvasni a Románát...” Szoktam mondani, hogy aki ír, nem pártoskodik: minden költő maga egy párt. Varró Dániel itt hihetetlenül határozottan kirakja az irányjelzőt. Közben egy pillanatig sem demagóg.

Tíz olvasóból kilenc biztosan prózai műveket sorolna, ha a kedvenc könyveiről kérdeznénk. Veled pedig a sokadik verseskötetnél tartunk. Honnan jön a kortárs költészet szeretete?

A könyvek szeretetét valószínűleg a családból hozom magammal. Nagyon kicsi voltam, amikor apám a kezembe adta Tőzsér Árpád Genezis című kötetét – tessék, ezt olvasd el! Tőzsér Árpád volt a keresztapja. Ott ültem a könyv fölött, persze, esélyem sem volt megérteni. Viszont jóval később nagyon megérintett a Háborús karácsony című verse, főleg úgy, hogy tudom, az életéből vette. Azzal is nagy szerencsém volt, hogy Szvorák Zsuzsa volt az osztályfőnököm a füleki gimnáziumban. Nemcsak irodalmat tanított, hanem a színjátszó kört is vezette, és pontosan ki tudta szűrni, mit érdemes olvasni, klasszikusokat is, kortársakat is. Ezeken keresztül végső soron jó ízlésre nevelt minket. 

Te pedagógusként ma „ajánlott kötelezőként” mit adnál minden gyerek – mondjuk, a tanítványaid korosztálya, a felső tagozatos alapiskolások – kezébe? 

Lázár Ervint. Lackfi Jánost. Varró Danit. Weöres Sándor gyerekverseit. Karinthy Frigyest is ajánlanám. Nagyon szeretem az abszurd, a groteszk dolgokat, például Örkény világát, és jellemfüggő, de az a tapasztalatom, hogy a 13–15 éves korosztály már képes megérteni. Sokszor meg is lepnek, mivel képesek azonosulni. Vagy például kiaknázatlan lehetőségeket látok Cserna Szabó András Pusziboltjában – ezekből a szövegekből is érdemes lenne válogatni. 

Mit tartasz a legfontosabbnak akkor, amikor szöveget keresel valamelyik versenyre készülő diákodnak?

Nagy az ember felelőssége, amikor szöveget ad egy gyerek kezébe. Nem akarok senkit bemártani, de az én iskoláskoromban ez úgy működött, hogy itt a vers, tanuld meg. Nálam a próbafolyamat ott kezdődik, hogy muszáj megismernem a gyereket, mielőtt szöveget választanánk. Itt derül ki, hogy abból a jellemből, amit ő hozott magával, milyen karaktert tudunk felépíteni. Azt kell mondanom, még nem volt nagyobb mellényúlásom. Ha azt látom, hogy a szöveg vezeti a gyereket, már félre is tesszük: a szöveg csak eszköz, nem irányíthat, annak, aki mondja, képesnek kell lennie a saját történetévé formálni. Fontosnak tartom, hogy olyan irodalmi művet tudjak adni a tanítványaimnak, ami nekik mindenképpen új. Persze, a gyerekeknek szinte minden új, de azt gondolom, nyitni kell, szabadabb szövegeket kell mutatni a mostani generációnak. Talán öt éve volt, hogy az egyik fiúnak Pion István Anyám! című versét vagy slam poetry szövegét adtam – azt most inkább nem bogoznám, mi a különbség a kettő között, bogoztuk eleget –, aki meg is nyerte vele az országos versenyt. A zsűri utána tíz perc szünetet kért, annyira a hatása alá került; talán akkor találkoztak először ilyesmivel. Tanárként azt is mindig elmondom a gyerekeknek, hogy úton lenni boldogság: nem az számít – vagy tíz és múlva biztosan nem fog számítani –, hogy valaki megnyerte-e a kerületit vagy kiesett, hanem az, hogy mit adott neki a szöveg. A szöveg és az egész próbafolyamat által arra akarok nevelni minden gyereket, hogy ő is egy ember, és hogy bátran pozícionálja magát. Ne menjen az árral, merjen önmaga lenni, merjen más lenni. Hogy szorongás nélkül merjen jegyet kérni a buszon, vagy hogy adott esetben egy órán azt tudja mondani a tanárnak: nem, én ezt nem így gondolom…