Kutyavilág, extrákkal

A színes hajú nő sikított, a mozgólépcső megállt, két kisklapec hanyatt vágódott, egy disztingvált külsejű idősebb úr előrezuhant, a biztonságiak rohantak... A színes hajú nő artikulálatlan hangokat kiadva rázta színes csíkos szövettáskáját, amiből önérzetes pincsije – „Minyuskaaa...!” – egy óvatlan pillanatban fejest ugrott a Niagarába. Még szerencse, hogy a nagy bevásárlóközpont bejáratánál éppen működött a „kanadai nép kicsinyített Niagara-vízesés-ajándéka”, így a pesti öleb nem koppant, csupán csobbant egy nagyot. A színes hajú nőnél azonban ez is szerfölött borulékony idegállapotot váltott ki, hárman is alig bírták visszafogni, nehogy a másfél méteres magasból a sekélyke vízben prüszkölő pedigrés házikedvenc után vesse magát. Ha ráesik, még agyonnyomja! Mire kihalászták, Minyuskáról a masnijával együtt minden önbecsapós buldog gladiátorhajlam leázott, cidrizve-nyüszítve bújt volna a gazdihoz. „Csavarja bele a kardigánjába, amíg megszárad!” — javasolta együttérzően a bevásárlóközpont egyik őre. „Megőrült, ötvennégyezer forintba került! Majd a fodrász rendbe teszi!” – tiltakozott fejhangon a színes hajú nő. És nem lehetett tudni, hogy a ruha vagy a négylábú áráról beszél-e. Jól eltartotta magától a kutyust, nyomkodta a szőréből a vizet, Minyuska pedig bűnbánó tekintettel igyekezett megnyalni a kezét. Az időközben szép számmal összegyűlt bámészkodók csöndesen eloldalogtak. A szemem sarkából láttam, hogy a disztingvált külsejű úr visszasüllyeszt zakója zsebébe egy félig kicsomagolt nápolyiszeletet.

2.

Erdélyben, a Királyhágón innen és túl elképesztően sok a kóbor kutya. De nem ám elvadult, ebillemet semmibe vevő, morgós-harapós, gazdátlan állatok! Nagyváradon például terjedelmes hátsó fertályú ebek pihennek komótosan a belvárosban vagy a Sebes Körös-parti sétányon, méreteikkel nyíltan utalva juhász- és pásztorkutya őseik kajaközeli munkahelyeire. A „korcs” elnevezés sem illik rájuk, nem még a finomkodó „keverék”. Valamennyiükről lerí, hogy sok-sok csatát megnyertek már, és keveset veszítettek. Bölcsen szemlélődnek, a járókelők meg egyszerűen kikerülik őket. A város sétálóutcáján rákérdeztem, hogy a szemmel láthatóan jól táplált ebek kinek köszönhetik a napi betevőt. Itt egy gyorsbüfé, amott egy étterem – jött a válasz –, a pincér fiúk minden műszak végén megetetik a négylábú hajléktalanokat. Ez már hagyománynyá lett, s respektálja is a kóborkutya-társadalom valamennyi tagja: „Soha nem harapnak embert, csak akkor jönnek indulatba, ha egy pórázon sétáltatott trimmelt uszkár, vagy más luxuseb riszálja magát előttük.” A legszebb mégis az volt, amikor nyújtóztunk egyet a Királyhágón. A Nagyváradot Kolozsvárral összekötő egyetlen valamirevaló autóút őrült forgalmában egy fentebb leírt terjedelmű, puhabarna bundájú kutya ballagott át hozzánk a szemközti fogadó parkolójából. Fél pillantással felmérte, hogy mire számíthat (egy utolsó kiflivég sem akadt kézközelben), s társaságunknak hátat fordítva már le is hasalt az aszfaltra. Busa fejét mellső mancsaira hajtotta, és akkor is csak a bal fülét emelte meg kissé, amikor az orra hegyétől úgy tíz centire elzúgott egy sok lóerős kamion. Lehet, hogy siket volt a szentem, de én inkább büszkén elszántnak éreztem, aki a kutyabőrt minden körülmények között megvédi. Hasonló jellemek a mi gazdátlan kutyáink között is akadnak, ám erdélyi kollégáikkal ellentétben nekik lényegesen kevesebb az esélyük az életbenmaradásra. Még hogy naponta visszajárni eledelért egy puccos vendéglátó-ipari egység elé! Amikor itt még a Juci néni óvatlanul elkóborolt mixelt spánieljét is azonnal agyonlövik az embervédők! Nálunk az utcán talán csak a kolduskutyának jár némi tisztelet. Igaz, mellette ott a gazda, kinek – míg az busa fejét a mellsőjére hajtja – pénzgyűjtő dobozkáját árgus kutyaszemmel vigyázza. Mert alapjáraton minden eb képes magával elhitetni, hogy ő az ember legjobb barátja. Ez a mi szerencsénk.