Kukorelly Endre: Cé cé cé pé

Az Izabellában laktak, egyszer fölmentem hozzájuk tévézni. Nem tévézni, hanem focimeccs miatt, a Győr játszott, már nem emlékszem, kivel. Csak arra emlékszem, hogy kupameccs és Keglovics. A mamája egyszerű, jelentéktelen külsejű, korán öregedő asszony, nyilván réges-rég otthagyta a férje. Pásztornak az apja. Meghalt volna az apja? A Pasztuh faterja, mert nem tudom azt mondani, hogy Pásztor, ha eszembe jut a Pásztor. Igaz, nem is jut eszembe. Most eszembe jutott. Mentem föl Pasztuhhoz focit nézni, mert hívott, és nem egyszerűen csak hívott, hanem szépen megkért rá. Hogy ugye fölmegyek? Nekünk meg nem volt tévénk. A mamája nyitott ajtót, csúnya kis nő, látszott rajta, hogy örül a fia barátjának, és az volnék én. Barátkoznak a fiával! Mégiscsak! Gondolom. Valahogy ez van előttem, egy néni, csúf és örül. Pasztuh is örült, jó, legyen Pásztor, szóval csörtet kifelé a szobából élénk szevaszozással a Pásztor, vigyorog, fölemeli a karját, satöbbi, majd még mindjárt folytatom, de az azért érdekes, hogy miért jutott eszembe. Miről, és miért most. Nyilván Berlinről, arról az osztálykirándulásról. Mindegy, megnéztük a meccset, Győrből adták, Győrffi, Povázsai, Palotai, Korsós, és vagy Lokomotív Szófi a, vagy Chemie Leipzig, vagy Amszterdam, vagy a Benfi ca Torresszel, Eusebióval és Jose Augustóval. Inkább a Lipcse volt amúgy, mert győztünk, és Pásztor anyukája hozott be két szelet vajas kenyeret trappista sajttal. Nem nagyon szerettem a trappista sajtot, de ez a trappista jó volt. Jobb fajta. Volt íze. Ugyanolyan hosszú előszobájuk volt, mint nálunk. Égett a lámpa, belógott a villanykörte a képernyőbe, amitől csak rosszul lehetett látni a meccset. Meztelen villanykörte, savanyú konyhaszag. Zizegett a televíziójuk, Pásztor folyton állítgatta az antennát, az anyukája folyton ki-be járt, és aggodalmas arccal jajkisfi amozott. Mert annyit kiabáltunk. Annyira kiabáltok, kisfi am! 6 gól, 6 kiabálás. Többet nem mentem hozzájuk, nem tudom, miért. Azt se tudom, hogy akkor miért ezeknél a Pásztoréknál néztem a Győr– Kémia Lipcse-meccset. 

Pasztuh nálam is kisebb volt fél fejjel. Még a Szilvásinál is kisebb. Pásztor oroszul pasztuh, és az volt, hogy oroszórán Pasztuhnak kellett volna felelnie, mármint Pásztornak. Pásztor, mondja neki a Kirschnerné, vagy hogy is hívták az orosztanárnőt, föláll a Pásztor, tessék, mondja Kirschnerné, olvasd. Hogy olvassa föl a leckét. És Pásztor kezdte szép riadtan olvasni a könyvből, hogy cé cé cé pé. Abbahagyta, fölpillantott. Kirschnerné az ablaknál állt, a keretnek dőlve nézett kifelé. Csönd. Sokáig tartó. Lassan megfordult, a Pásztor felé, de nem nézett rá. Nem ránézett, csak arrafelé, abba az irányba, és nem is nézett, hanem fordult, inkább sehova se nézett, félig le volt engedve a szemhéja. Állandóan félig le volt engedve a Kirschnerné szemhéja, mintha félig aludna. Félig nem. Inkább aludt, de azért valahogy mégsem. Szép nő volt a Kirschnerné, ha oldalvást fordult, mindenki a mellét bámulta. És szemből. Oldalról is azt bámultuk, meg szemből is, és az, hogy de megbasznám, elég sokszor meg lett állapítva róla, anélkül, hogy hozzávetőleges fogalma lett volna bárkinek közülünk arról, mi az, hogy demegbaszni. És akkor Kirschnerné azt mondta a Pasztuhnak, vagy lehet, hogy nem neki, mindenesetre abba az irányba, hogy esz esz esz er. Mondjad, fiacskám, mondta a Kirschnerné. Esz esz esz er, ismételte a Pásztuh. Pásztor. Jól van, kisfi am, akkor olvasd. Cé cé cé pé, olvasta a Pásztor. Csöngetnek, kimegyek, és ott áll az ajtóban Pásztor. Nem nőtt meg, de nagyot változott. Szélesen mosolyog. Baromira nem értem rá a Pásztorra, meg semmire, egyáltalán nem értem rá, és erre a Pásztorra aztán végképp. Nem volt még mobiltelefon. Se semmi. Vigyorogva áll az ajtóban, nem kövér, nem kövérkés, hanem olyan szikár valahogy. Bejönne, mondja, hát, apám, gyere, de mindjárt sajnos nekem most el kell mennem, ne haragudj, igazán telefonálhattál volna, mondom. Előtte ha telefonálsz, tudod! El is mentem, jött velem egy darabig, a Körút felé. Fogalmam nincs, hova kellett mindjárt elmennem. Sehova. Semmire nem emlékszem ebből az egészből, csak Pásztorra, vagy Pasztuh, ahogy ül a fotelben, nem kér kávét, cselgáncsozik, meséli, valamilyen öves, és ejtőernyős lett, katona. Altiszt. Akkortájt szereltem le, két év után, ez meg itt altiszt, bennmaradt. Ilyen kis kövérkés gyerek volt, zsírnudli, most meg dzsúdózik. Első gimnáziumban kimaradt, nyolc tárgyból megbuktatták, azóta nem hallottam róla. Ez komoly, öregem, mondom neki, kérsz egy kávét? Kösz, válaszol, és rázza a fejét. És, na, szóval ugrasz? Ugrok. 

Utoljára húsz éve láttam a Pásztort. Nagyjából minden minimum húsz évvel ezelőtt volt. Vagy negyven. Húsz és negyven. És tegnap. Jött szemben az Izabelláról a Szondyba fordulva egy valaki, de kicsoda. Ez meg ki. Ez a Pasztuh, nem lehet, hogy ne, csak össze volt valahogy, nem is tudom, töpörödve. Egy darab töpörtyű. Veled meg mi van? Az volt vele, hogy egyszer nem nyílt ki az ejtőernyője, illetve, mondja nagyon lassan, kinyílt az ernyő, de nem rendesen, összegabalyodott, és a Pásztor kétszáz métert zuhant. Túlélte, összetákolták, ilyesmi, érdekes, nem emlékszem pontosan arra, hogy mi is történt vele. Hogy mit mondott, csak arra, ahogy mondja. Lassan és mosolyogva. Mosolygott.