Kovács András Ferenc: Hazatérés Hellászból Magvető, Budapest, 2006

Kovács András Ferenc Hazatérés Hellászból című verseskötete különösen izgalmas kérdéseket vet fel irodalomról való gondolkodásunk határairól. A könyv ugyanis alcímében Kavafisz-átiratokként határozza meg önmagát, vagyis elbizonytalanítja olvasóját, hogy fordításokat vagy Kovács András Ferenc saját verseit olvassa-e. Hiszen ebben az esetben nem arról van szó, mint a XX. századi, illetve kortárs magyar irodalom nem egy alkotójánál, hogy kitalált szerzői név maszkja mögé állva keresnek megfelelő nyelvet önmaguk számára (mint arra jó példa Weöres Sándor Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora, Baka István Sztyepan Pehotnija, Talamon Alfonz Samuel Borkopfja, illetve magának Kovács András Ferencnek Lázáry René Sándora), hanem arról, hogy egy már klasszikussá vált modern görög költő, pontosabban annak életműve, versei, lírai nyelvhasználata szerepelnek maszkként. Tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy a Hazatérés Hellászból egyes versei valóban fordítások, míg másokat Kavafisz modorában Kovács András Ferenc írt. A kötet utószavában aztán a szerző tovább játszik a gondolattal, s így becsapja a gyanútlan olvasót, hiszen azt állítja, hogy ezeket a verseket egy londoni magánkönyvtár, az ún. Blacksmith-gyűjtemény fölbecsülésekor találták meg „a Kavafisz-kutatók lehető legdöbbenetesebb meglepetésére”.

Az eddigiekből is kiderült talán, hogy a Kovács András Ferenc-, azaz KAF-versek értelmezésének a kulcsa a játék: játék a nyelvvel, a kultúrákkal, a történelemmel, játék az identitással, a szöveggel, a fordítással, játék az olvasóval. Maga a kötet is legalább háromféleképpen olvasható: 1. időrendi sorrendben; 2. a Kavafisz-szakirodalom hagyománya szerint; 3. külön ciklusként olvasva a „valódi” Kavafisz-verseket és a KAF-féle imitációkat, utánzásokat. Ez utóbbiakat a költő a Két athéni füzet (1901– 1933) cikluscím alá rendezte el.

Érdekes egybeesés, hogy a pozsonyi Kalligram Kiadónál szintén idén jelent meg az Alexandria örök című Kavafisz-fordításkötet is, Déri Balázs válogatásában. Éppen ezért talán érdemes összehasonlítani, egymás mellett olvasni a két kötetet. A különbség már első olvasásra is az, hogy Kovács András Ferenc fordításainak, átírásainak sorai szinte minden esetben hosszabbak az Alexandria örök sorainál, sőt: nem egy vers akár több sorral is hoszszabb. Vagyis a költő nyelvteremtő ereje Kavafisz verseiben sem állt le, példaként az Odüsszeuszról szóló sorok álljanak itt: „Télemakhosz gyöngédsége, hűsége / Pénelopénak, atyja öregsége, / a régi barátok, a nép, / az odaadó nép szeretete, / boldog megnyugvása a háznak / átjárták, mint örömsugarak, / szívét a tengerjárónak. // És mint sugarak nyugodtak is le.” (Déri Balázs fordítása) – Télemakhosz gyermeki ragaszkodása, Pénelopé / hitvesi hűsége, apja hajlott öregkora, / hajdani barátai, a nép odaadó szeretete, / önfeláldozása, az alattvalók tisztelete, / a lakóhely nyugalma, békebeli kényelme – / mint örömsugarak, besütöttek a szív falán át, szerteragyogtak a bölcs hajós szívében. // Később meggyöngült az a parttalan sugárzás, / már lehanyatlón fogytak a fények.” (KAF)

Kovács András Ferenc összetett, magas szintű esztétikai játékot folytat Kavafisz sajátos nyelvhasználatával, utalásaival, homoszexualitásával, az ógörög műveltséggel. Beleírja magát a Kavafisz-problémába, kitörölhetetlenül, mint ahogy a görög költő nevében is benne van: KAvaFisz.