Körtáncra szólít, miközben nagy hidakat épít

S amíg a banda ezt a kólót játssza, ő hófehér ingben vall tisztán, az utolsó ablakot is kitárva, ahogy ezt már meg is szoktuk tőle az elmúlt évtizedek során. Ilyen értelemben Zorán a régi, s szerzőtársai (Presser Gábor, Sztevanovity Dusán, Jávor Ferenc Fegya) között sem találunk újat. A dalok viszont frissek, nemrég születtek. Zenéjükkel és szövegükkel a lélek legmélyéről felhozott gyöngyszemek.

Húsvét előtt pár nappal még sosem beszélgettünk. Legyen ezért az első kérdés az ünnephez kapcsolódó. A Sztevanovity családban, azzal, hogy Belgrádot elhagyva előbb Prágába, majd végérvényesen Budapestre költöztek, milyen formában volt jelen a húsvét?

Nálunk nincs locsolás, a pravoszláv vallásban ez nem szokás, a tavaszköszöntés pedig teljesen vallásfüggetlen. Az ugyanúgy megvan a zsidó és a katolikus vallásban is. A mi húsvétjaink nem sokban különböznek a katolikus húsvétoktól. Az asszimiláció ugyanis nagyon erősen jelen volt a családunkban, hiszen Dusán és én pici gyerekként kerültünk Magyarországra, s ezzel ivódott mindenkibe a környezet összes hatása. Amíg élt a papa, igyekezett sok mindent betartani, s ez vonatkozott a karácsonyra is, hiszen a pravoszláv és a katolikus karácsony több jegyben különbözik egymástól. A húsvét nem annyira. Abban elég sok átfedés van.

Prágában, ugye, csak rövid időt töltött a család?

A háború után nem sokkal diplomáciai szolgálatra, Prágába küldték a papát. Ott éltünk majdnem két évig, a következő akkreditálás már Budapestre szólt. Dusán akkor volt három-, én hatéves. Prágáról nincsenek konkrét emlékeink, csak egy fénykép, amelyen a szüleinkkel vagyunk, két kicsi kölyök. Állítólag egészen jól beszéltünk csehül, viszont amilyen gyorsan megtanultunk, olyan gyorsan el is felejtettünk. Plusz még kitolta a magyar. Jött egy új nyelv, a régit abbahagytuk, de ha Szlovákiában vagy Csehországban vagyok, nem lehet eladni, hiszen a szláv nyelvek között sok az átfedés.

Belgrádhoz, a szülővárosához tehát élete első négy éve köti.

Emlékeim azokból az évekből sem igazán vannak, ami élettanilag is érthető. Huszonvalahány éves voltam, amikor először mentünk vissza látogatóba Belgrádba. Magyarország és Jugoszlávia között, nem sokkal azután, hogy idetelepültünk, megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. Titót, ugye, kiátkozta az akkor alakuló szocialista tábor, és azokat, akik a külföldön maradást választották azon a bizonyos történelmi éjszakán, nem az állampolgárságuktól, hanem a legális hazamenetel lehetőségétől fosztották meg. Amikor pedig már szabad volt az út, a szüleink, tudván, hogy mi nem sokra emlékezünk, megmutatták a házat, ahol laktunk, az utcákat, a helyeket, amelyek az ő életükben mindvégig fontosak maradtak. Engem ez akkor nem hatott meg olyan mélyen, hogy zokogtam volna. Huszonévesen nem visszafelé tekint az ember, hanem előre. De valami furcsa érzés megmaradt bennem.

„Valahol mélyen a szívemben…” – ahogy énekli.

Dusán beletette egy dalba, igen. Később aztán önállóan, szülők nélkül is jártam Belgrádban. Legutóbb két évvel ezelőtt, nyáron. Akkor négyen voltunk. Szandrával, a lányommal, Barbarával, a feleségemmel és Rozival, Barbara lányával. A délszláv háború óta ez volt az első utam, és már nagyon erősen élt bennem a vágy, hogy megmutassam nekik a szülővárosomat. Nagyon drukkoltam, hogy milyen benyomásuk lesz róla. Hála istennek nagyon jól sikerült a három nap. Egy ottani rokonom, aki főorvos-nőgyógyász, Belgrád szerelmese, amatőr történész, úgy vezetett végig bennünket Belgrádon, hogy ő is élvezte, nekünk pedig jó volt hallgatni a történeteit.

Milyen nyelven mesélt?

Szerbül.

Akkor tolmácsa volt a családnak.

Bár Barbara oroszul, angolul és franciául is beszél, valóban én tolmácsoltam mindenkinek. Nagyon jól éreztük magunkat. A legnagyobb élményem természetesen az volt, hogy senki sem csalódott a városomban.

Szandra mennyire ért szerbül?

Sok mindent ért, és nagyon aktívan akar beszélni. Természetesen az én feladatom lett volna, hogy tökéletesen megtanulja a nyelvet, hiszen az édesanyja magyar volt. Ezt csak úgy lehetett volna megoldani, ha én külön foglalkozom vele. Mivel sem az iskolában, sem a baráti környezetében nem ragadhatott rá semmi az apja nyelvéből, ez az én saram a mai napig. De annyira vágyik arra, hogy megtanuljon, hogy gyakran vannak olyan etapok, hogy akkor most, és elkezdi. Építészmérnöki karra jár a műszaki egyetemen, és legnagyobb meglepetésemre rögtön az elején beiratkozott szlavisztikára, de egy idő után nem bírta, annyira leterhelte a fő szak, a másik egyetem. Tudom, hogy nem adta fel, tanulni fog, hiszen van mire alapoznia, sokat ért szerbül. Dusán és én ma is szerbül beszélünk egymással. Kinti ismerőseinktől még azt a dicséretet is megkaptam, hogy az akcentusom hamisítatlan belgrádi. A szüleink ugyanis eleve így beszéltek, nem is térhettünk volna át semmi másra. Vagy azt őrizzük meg, vagy semmit.

Prágában gyorsan megtanultak csehül, Budapesten azonban egy egészen más, a szerbtől teljesen idegen nyelvi közegbe kerültek.

Az emberi agy ilyen szempontból hihetetlenül rugalmas. Csak ezt tudom mondani. Úgy tanultunk meg magyarul, hogy nem vettük észre. Grund, szabad tér, suli, foci. Az általános első éve magántanárhoz kötött, akkor még egyáltalán nem beszéltem magyarul. Utána pedig olyan iskolát kellett választani, ahol tanították a magyar nyelvet. Abba az iskolába az „ideiglenesen itt tartózkodó” orosz tisztek gyerekei jártak. A magyaron kívül minden tantárgyat oroszul tanultam. Mivel az érettségiig oda jártam, a mai napig jól elboldogulok az orosszal.

Apám hitte című dala egyfajta himnikus költemény, „emlékmű”, amelyet édesapjának állítottak Dusánnal. 1977-ben született a dal, édesapja 2001-ben ment el, tehát huszonnégy éven át hallhatta. Milyen hatással volt rá?

Amikor először hallotta, elsírta magát, holott nem volt könnyező fajta. A Volt egy táncban is kapott egy sort a papa: a vagonban, amikor indult a háborúba, mintha könnyezett volna, mert a többiek, a harcedzett katonák azt mondták, egy igazi férfi nem sír ilyen helyzetben. Csakhogy a papa a szíve mélyén nagyon érzékeny ember volt. A háború mindenkinek sorscsapás, függetlenül attól, hogy ki melyik oldalon áll. Az ötvenes években való letartóztatása, majd a három év börtön újabb tragikus momentum volt a papa életében, ennek ellenére mégsem összetörve, nem megroggyanva került szabadlábra. Az itt maradt szerbeket ugyanis, mint kémeket, sorra letartóztatták, ez a koncepciós perek ideje, amikor a magyarországi hatalom példát statuált, hogy mindenki lássa, hogyan jár el akkor, amikor a „külső ellenség” próbálja megbontani a fantasztikus belső egységet. Ebbe a történetbe egyébként a mama sokkal jobban belerokkant, mint a papa. Ő ugyanis itt maradt egyedül velünk, a két gyerekkel, s hozzá kell tennem, hogy ők életük végéig sem beszéltek tökéletesen magyarul. Mindehhez azonban hozzátartozik az is, hogy ők végig nem magyar nyelvű munkahelyen dolgoztak. A papa szinte az elejétől kezdve a magyarországi délszláv lap főszerkesztője volt, szerb-horvát közösségben dolgozott, s a mamával együtt az élet nem munkahelyi részét, a közértet, a tanácsot, a közlekedést élték csak magyarul.

Édesanyjuk előtt a Kóló nyitódalával, a Ballada a mamákról című szerzeménnyel hajolnak meg újra. Ez is megrendítően szép alkotás.

Dusán sok szövegben jeleníti meg a szülőket. Hol csak a papát, hol csak a mamát, a Volt egy táncban mindkettőjüket. A körülmények szerencsére úgy alakultak, hogy amikor a Ballada a mamákról megszületett, még élt a mama, de az arénabeli koncertemen, ahol először énekeltem a dalt, a betegsége miatt már nem lehetett jelen. Dusán mintha sejtette is volna a sors alakulását, ami egyébként nem ritka a szövegeiben, időnként ugyanis nagyon sok vátesz jellegű dolgot fedezek fel bennük. A mi életünkben különben nagyon fontos momentum, hogy nem vett körbe bennünket semmilyen rokonság, így kezdettől fogva magunkra voltunk utalva. A mi családi kötelékeink jóval erősebbek és fontosabbak voltak, mint egy általános család esetében, ahol kiterjedt a rokonság, és egymás támogatása több elemből áll össze. Ebből adódik tehát, hogy a szövegekben vagy a zenében sűrűbben fordul elő a szülői vonatkozás. Arról nem is beszélve, hogy ez generációs kérdés is: mennyire vetjük el mindazt, ami a származásunkhoz tartozik, vagy mennyire felejtjük el, tartjuk fontosnak azt az erkölcsi tartást, amit a szüleinkben megtalálunk, mint példát, és hogy erre miképpen tekintünk vissza. Mennyire tartjuk folyamatosságnak azt, amit mi élünk meg, mint gyerekek, hogy az honnan ered, mik a gyökerek, és itt nemcsak a szerbségről beszélek, hanem a szülők és gyerekek kapcsolatáról. Mi valóban nagyon szoros viszonyban voltunk a szüleinkkel. Nem is volt komolyabb koncertünk, ahol ők ne lettek volna jelen. Visszahallották azokat a sorokat, amelyek róluk szóltak. Dalba lettek foglalva. Mindig azt mondták: nekünk ez a legnagyobb boldogság. Ezért voltak egy kicsit megengedőbbek ez irányban, amikor nekünk egyetemistaként döntenünk kellett, hogy zene vagy műszaki pálya. Mi a zenét választottuk, hiszen addigra már kialakult körülöttünk egy ismertségi légkör, s ez a büszkeség átlendítette őket ezen a dilemmán. Mi a beleegyezésüket kértük, és nem bejelentettük, hogy akkor abbahagyjuk, amit elkezdtünk és váltunk. Feltettük nekik a kérdést, hogy mit szólnának hozzá, s ők elfogadták a döntésünket. Itt éltek egy számukra idegen országban, ahol a két fiuk komoly népszerűségre tett szert.

Látták, hogy országhatáron innen és túl mennyire szeretik őket.

Ez volt a legszebb visszaigazolása annak, hogy itt maradtak. A történelemben nincs ha, ebben az esetben viszont majdnem biztos volt, hogy ha akkor, azon a bizonyos éjszakán, amikor megtehették volna, hazamegyünk Jugoszláviába, akkor nincs az a valószínűség-számítás, amely bármilyen százalékát adta volna annak, hogy ugyanezt a pályát futjuk be ott, ahol születtünk. Tehát boldogok voltak, és ez látszott is rajtuk. S ebben még az is benne volt, hogy ha a papa marad a diplomáciai pályán, akkor tovább emelkedett volna a ranglétrán. Ennek nagyon komoly távlatai voltak, de azzal, hogy itt maradt, lemondott erről. Igaz, hogy akkor még nem miattunk, később azonban épp általunk mintha visszaigazolást kapott volna erre a döntésére.

Hány évesen ment el a mamája?

Kilencven volt. Most halt meg márciusban. Az élet nagy ajándéka, hogy ilyen hosszasan tudhattuk magunk mellett a szüleinket. Nagyon igaz a mondás, hogy az ember akkor válik igazán felnőtté, amikor már nincsenek meg a szülők. Egyébként mindig arra gondoltam, hogy ha egyszer már nem lesznek, a papa meghal, akkor biztos az Apám hitte lesz az, ami igazán szíven üt, amikor az elmenetelét követően első ízben kell elénekelnem a dalt. Nem ez történt. A Volt egy tánc lett az, méghozzá az a sor, amikor azt éneklem, hogy jött a rettegett autó, és a mama megint évekig apámra várt. Ez sokkal mélyebbre hatolt bennem, mint az Apám hitte eléneklése. Ez annyira eltalált mondat, hogy most, amikor a mama ment el, megint ugyanez a sor váltotta ki belőlem ezt az érzést. Ők ketten annyira egymáshoz tartoztak, hogy még ebben a tekintetben is egy sorban egyesültek.

Barbara keze pihen a vállán a Kóló borítóján. Nem kis meghittségről, összetartozásról beszél a kép. Egy energiával teli, sodró lendületű színésznő, egy végtelen derűt árasztó ember kezét fogja, egy erős egyéniségét, akiben a legnehezebb helyzetekben is megkapaszkodhat.

Annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mind e mögött nagyon finom érzékenység is van. Finom lélek és érzékenység. Dusánnak van is egy mondata a lemez borítóján: „Kóló. Kézen fogva, összekapaszkodva, táncban, zenében kifejezett közös óra.” Mi ezt a közös örömérzetet tartjuk nagy hiánycikknek a mai világban, a mai életünkben.

Komáromi koncertje előtt néhány nappal óhatatlanul arra gondolok: úgy jön át a hídon, hogy közben minden dalával hidakat épít, ráadásul a Duna és a Száva összefolyásánál indult el az élete.

Igen, a szándékaink között ez is ott van. A hídépítés. Nem szeretem az izmusokat, de ha választanom kellene közülük, akkor a humanizmust választom. És bármennyire is anakronisztikus ma már ez a fogalom, amit Dusán, Presser Gábor és én képviselünk, ebből a szempontból a mondanivalónk legfontosabb része az, hogy mi, emberek, hogyan gondoljuk egymás között. Tehát nem mint magyarok, szerbek, szlovákok és így tovább, hanem mint emberek.