Kor és (m)érték

Ha végigtekintünk a magyar művelődés történetén, hirtelenjében egy vitát sem tudnék mondani, melyben bárki bárkit bármiről meggyőzött volna, legyen az a jottista-ipszilonista háború, az ugor-török háború, esetleg ortológusok és neológusok ádáz pengecsattogtatása, vagy – nagyot ugorva – a Balla Kálmán cikkét követő Van-e költészetünk?-vita, esetleg a közelmúltban lezajlott kritika-vita. Ezeknek a vitáknak vagy hatalmi diskurzus vetett véget, vagy lezár(hat)atlanok maradtak. De ha az embert közvetlenül vitába hívják, az azelől való kitérés a beképzeltség vagy a meghátrálás látszatát keltheti, ezt pedig mindenképpen szeretném elkerülni.

Azonban minden igyekezetem ellenére sem tudok mit kezdeni Juhász Katalin válaszával (?)/reflexiójával (?)/véleményével (?) – az egyszerűség kedvéért a továbbiakban jelöljük a cikk betűsorral – ugyanis nem tudom, nem értem, mit akar tőlem, miért (nem) szólít meg ez az írás. Szerzője ugyanis nem azt veti a szememre, hogy amit írtam, az irodalomelméleti szempontból teljességgel tarthatatlan, vagy hogy tárgyi tévedéseket halmozok egymásra, csupán azt kifogásolja, hogy véleményem eltér az övétől. Nos, nem értem, ez miért gond? Esetünkben (sajnos) nem elméleti, hanem érzelmi különbségről van szó. Juhász Katalin azt írja: „Az irodalom parnaszszusán kutakodó kritikus nyilván kevésbé becsüli ezeket a próbálkozásokat, önkéntelenül is összehasonlítja őket mindennapi olvasmányaival”. ĺgy van! Mivel mással tudná(m) őket összehasonlítani?! S ha én lennék „fiatal szerző”, nagyon fel lennék háborodva, ha nem a „nagyokhoz”, hanem a középszerű szerzőkhöz mérnének. Vagy a „fiatal szerzőt” nem illeti meg az, hogy komolyan vegyék? Jobb, ha tutujgatják, gügyögnek neki, ahelyett, hogy emberszámba vennék, s úgy beszélnének vele, mint a „szent hegy” teljes jogú lakójával? Ha valaki „fiatal szerző”, akkor kezeljük őt csökkent értékűként, mérjünk kettős mércével (mint ahogy az a csehszlovákiai magyar irodalomban megszokott, már a két világháború között is létezett egy pesti mérce, meg egy hazai)? Akkor most 25 év alatti szerzőről ne írjunk bírálatot? Egyáltalán meddig fiatal egy „fiatal szerző”, hisz a Tiszatáj 2001/1 számában az akkor 65 éves Tőzsér Árpád azt állítja magáról, hogy ő fiatal költő. Tehát a Finnegan halála című könyve esetében várjak még tíz évet, mielőtt írnék róla?

Ez az egyik lehetséges gondolatmenet, melynek nyomán lezár(hat)atlan kérdések sora merül fel.

Ha jól értelmezem Juhász Katalin cikkét, olyasmire következtet(het)ek, hogy valamiféle pedagógiai jellegű kritikát vár (tőlem?). Ez előtt az elvárás előtt ha lehet, még inkább értetlenül állok. A nálamnál jóval (hat évtizeddel) olvasottabb, tájékozottabb Turczel Lajos már a hatvanas években felhagyott a pedagógiai kritikával, mert belátta, hogy semmi szükség rá. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban pedig már a hetvenes évek végén megindult T. S. Eliot és Mathew Arnold kritikaelméleti téziseinek újragondolása, az amerikai dekonstrukció egyik apostola, Geoffrey H. Hartman már 1981-ben kötetben adta közre Az irodalmi kommentár mint irodalom c. esszéjét, melyben a kritika autotelikus mivolta mellett tört lándzsát. Ne nevettessük ki a jobb sorsra érdemes szlovákiai magyar irodalmat azzal, hogy azt a látszatot próbáljuk kelteni, hogy bárkinek szüksége volna még a pedagógiai kritikára. A jogfosztottság évei után majd’ fél évszázaddal semmi szükség erre, egyre több könyv lát napvilágot, szó sincs arról, hogy újra kéne építeni az irodalmi rendszert.

Mint már fentebb utaltam rá, kétségtelen, az a fajta „érzelmi azonosulás”, empátia, mely átsüt Juhász Katalin írásán, az én szövegemből teljességgel hiányzik. Számomra az ArtFALatok című antológia is „csak” egy szöveg (s lehet-e ennél több?), s „alapból” nem tölt el lelkesedéssel, hogy újabb könyv jelent meg a könyvpiacon, mert – mint ahogy arra már több tanulmányomban utaltam – a rendszerváltás óta bármi megjelenhet Szlovákiában, egy kötet megjelentetése leginkább anyagi és kapcsolati tőke kérdése. S ismerve az erre a célra rendelkezésre álló keretösszeg elosztási mechanizmusát…

Juhász Katalin azt írja: „Kocur László megint csak nem ismer minden részletet”. Újabb nehezen teljesíthető elvárás, „megugorhatatlanul” magasra feltett léc. Ismernem kéne minden részletet? Akkor például a Szex a nappaliban című kötetről sem írhatnék, mert fogalmam sincs, hogy szerzője, Hazai Attila kivel levelezik vagy barátkozik? Hadd említsek egy példát a közelmúltból. A Kalligram egy régebbi számában egy fiatal szerző első kötetéről írtam bírálatot. Az írás megjelenése után több ismerősöm megrótt, mondván: hogy írhatok ilyet, hisz a szerző a halálos ágyán fekszik, rákbeteg. (Mentségemre szolgáljon: nem tudtam.) Nos, ahogy Rejtő Jenő kedves hőse, Fülig Jimmy mondta: „nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani”. Én egészen idáig – naiv módon (?) – azt gondoltam, bírálatot a kezünkben levő könyvről kell írni. De ha Juhász Katalinnak ez nem elég, kérem, hogy a továbbiakban mellékeljen születési anyakönyvi kivonatot, orvosi zárójelentést, obsitlevelet, valamint minden egyéb, fontosnak vélt dokumentumot az általa szerkesztett/írott kötetekhez, s ígérem, lehetőségeimhez mérten megpróbálom figyelembe venni.

Nemrégiben Juhász Katalin ezt írta az Új Szó internetes kiadásának egyik társalgójában: „Én a szakmát cseszegettem inkább, mint a mezei olvasókat, mert sorra jelennek meg a kötetek – nemcsak az enyém –, és ritkán olvasni róluk a sajtóban, ha igen, akkor több hónapos késéssel. A vásárló, netán magyartanár meg csodálkozva tekint szét a boltban, hogy honnan cseppent ide ennyi ismeretlen név…? juk [2001. 12. 12. 17:43: 05]”

Most örülnie kéne, hogy míg komoly, három kötettel bíró szerzők éveket várnak a kritikára (megjegyzem, már neki sem kell sokáig várnia, a Szőrös Kő 2002/2 számában összefoglaló tanulmány jelenik meg három kötetéről Kelemen Zoltán tollából), addig a legifjabbak, akikre szerinte a kutya se figyel – ez a megjegyzés komoly zavarokat okozott önértékelésemben…– már az antológia megjelenése után három hónappal (a cikket prágai kutatói ösztöndíjam idején, novemberben írtam, nem értem, miért csak most jelent meg, én már el is felejtettem) kapnak visszajelzést, sőt 27 000 karakter terjedelmű dolgozat íródik róluk (lásd Szőrös Kő 2002/1). Egyébként pedig azt, hogy az antológia kezdetleges, nem én állítom, hanem Juhász Katalin állítja a kötetről.

Kutya se érti ezt, avagy az is bolond, ki a szlovákiai magyar irodalom kritikusává lesz.