Könyvsorsok – „Úgy látszik, bizonyos dolgoknál teljesen egyedül marad az ember”

Talán a latinnal volt kapcsolatos az említés, mert Márait persze nem vettük, s mint később kiderült, ezt a regényét is hiába kerestük. Megmaradt emléknek. A rendszerváltás után jutottam Márainak ehhez a könyvéhez, miként a többihez is. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. S van benne egy epizód: a főszereplőnek egy nyaralótársa elmeséli fiatalkori emlékét: cukrászdába visz egy lányt, de pénze nincs, ezért a fizetés – és a lány – elől gyáván megfutamodik. Egészen kiváló része ez a könyvnek, akár egy Kosztolányi-novelláskötetben is megállná helyét.

Mondhatni, ezúttal tehát nosztalgiából emeltem le a polcról a könyvet. Csaknem húsz év elteltével. S rögtön megállapítottam: az első olvasáskor elsikkadtam egy nagyon fontos rész felett: főszereplőnknek van egy visszatérő rémálma: kisgyerek, akit az anyja épp elverni készül, arra készül, hogy most aztán nagyon, de nagyon elveri.

Tanárunk 54 éves agglegény, jövőre nyugdíjba vonul – már ez is milyen nosztalgikus, hogy volt ilyen idő: 28 év tanítás után lehetett nyugdíjba menni, ráadásul nem érti, minek spórolt, hiszen a nyugdíjából majd szépen megél...

Naplót vezet, s mindent ebből tudunk meg: ami nincs a naplóban, az előttünk is rejtve marad, pontosabban: elég sok mindent csak sejtünk. A napló, akárcsak az írója: őszinte, de félszeg. Szeptembertől tehát az utolsó osztályát viszi, ráadásul érettségi előtt álló koedukált osztályról van szó: huszonnyolc fiú, hat leány. Latint tanít. Bajusza és szakálla miatt egymás közt Rozmárnak hívják a tanulók. Még iskolakezdés előtt nyaral egyet a Tátrában, pihenőre van szüksége, itt ismerkedik meg a fent említett alkalmi társával, a titkár Timárral. Hogy egészen pontosak legyünk: Timár köt vele ismeretséget, tanárunk ugyanis magányos, visszahúzódó alkat, barátja sincs, ismerőse is alig. „Akkor, délelőtt, az ágyban jöttem rá, hogy nincsen senkim” – jegyzi fel naplójába.

Két orvosság van a beteges magányra, mondja neki Timár: az egyik a szerelem, a másik az Isten. Ezt ugyan jól megjegyzi, és sokat töpreng felette, de a két gyógyírral nem tud mit kezdeni, egyikhez sincs semmi köze, sem viszonya. Nem tudja elképzelni, hogy szerelmes legyen, s bár nem hitetlen, Istenhez sincs semmi köze. Egyedül a latin irodalomhoz van köze, meg némileg a diákjaihoz, azokhoz is most utoljára.

A lánynövendékekre kezdetben rá se néz, egyszerűen nincs tapasztalata abban, hogyan viszonyuljon az olyan diákhoz, aki lány. Érettségi előtt álló kisasszonyok ezek már, fél lábbal a felnőttkorban. A fiúk közt egy Madár nevűt jegyez meg magának elsőként, s nem rokonszenves számára, holott eminens diák, latinból pedig a legjobb mind közül. Aztán elfogja óra közben írt levelét, melyet a fiú a lányok egyikének, Cserey Margitnak címez. (A levélben Madár Bébi-nek szólítja a lányt – erre utal a regény címe.) Adva van tehát egy konkrét nőnemű növendék, akire jó lesz vigyázni, nehogy ez a kamasz jómadár Madár eltérítse a tanulástól vagy ne adj’ isten, megrontsa. És ezzel a háromszöggel lélektanilag adott is minden.

Innentől kezdve a regény meredeken ível a tragikus végkifejlet felé, egyre nagyobb iramban. Rozmár mindkettőt figyeli. „Nem volt semmi célom a sétával, de egy kissé számítottam arra, hogy megcsípem ezt a két flangérozót. Nem jöttek. Holnap nem megyek ki. Holnapután valószínűleg rajtuk ütök” – jegyzi fel naplójába. Madárt növekvő ellenszenvvel figyeli, lényegében átnéz fölötte. Még akkor sem szólítja fel, ha egyedül ő jelentkezik. („A legtöbb, ami jót Madárnak tehetek, hogy nem veszek róla tudomást. Nem bírom látni” – jegyzi fel.) Végül már gyűlöli. Új rémálma van: azt álmodja, ismét rövidnadrágos kisfiú, és Madár nem köszön neki, zsebre tett kézzel gúnyosan méregeti, vigyorog rajta, kineveti... Ezzel szemben a Cserey lányt növekvő érdeklődéssel mustrálgatja. „Most végre jól megnéztem. Nem értem Madárt. Ez a lány nem is csinos” – írja fel. Három héttel később, májusban: „Csereynek határozottan jót tesz az időjárás. Most vannak napok, amikor majdnem csinos. Nem szép, attól messze van. De egy kis jóindulattal csinosnak is lehet néha mondani.”

A továbbiakban aztán minden fenntartása eloszlik, s ahogy Bébi egyre csinosabbá válik a szemében, ő egyre gyermetegebb lesz. Nem, nem fiatalodik meg, bár mindent elkövet ezért, még a szakállát és a bajszát is levágatja. De már nincs rajta segítség: menthetetlenül szerelmes. Mi volna, ha kölcsönkérné a ceruzáját? – töpreng a katedra mögött, nem is ügyelve arra, hogy latinórát tart az osztálynak. Hát mi van abban, semmi, egy tanár bátran elkérheti egy növendéktől a ceruzáját. Ha megsimogatná a fejét – ebben sincs semmi, a tanár-diák viszonyba belefér. Így tipródik s képzeleg, s esténként rója a sorokat a naplójába. S értelmet nyer a regény címének másik fele is: egy hajszálnyival a nyugdíjazása előtt tanárunkat utoléri az első szerelem. S oly kiszolgáltatottá válik, mint az első szerelmesek általában.
A június 15-i naplóbejegyzése: „B. ma sötétkék ruhában volt. Még soha nem láttam rajta sötétkék ruhát. Valami fényes anyag volt, nem selyem, de hasonló. Nyári ruha, rövid ujjakkal. Ma láttam először a karjait. A karjai halványbarnák, vékonyak és hosszúak. Még soha nem láttam a testéből ennyit meztelenül. A nyakán is mélyebben kivágott ez a ruha. A két karja könyöktől meztelen volt.” Ezt követően már csak három hosszú bejegyzés van hátra. Három fergeteges, meghökkentő bejegyzés. „Most ne fusson el, mint én a cukrászdából” – írja neki Timár. (Szlovákul is olvasható, Deák Renáta fordításában.)