Könyvsorsok: Az Alapítvány gyermekei

Antikváriumok mélyén porosodnak, a polcaink hátsó soraiban lapulnak, selejtezik őket a könyvtárak, szem elől vesznek valahol az évek során. Mégsem lehet szabadulni tőlük, mert elolvasásuk után is – máshonnan nézve – velünk maradnak. Nagy az öröm persze, amikor rájuk bukkanunk, vagy kiadják őket újra (például más fordításban, más borítóval, más méretben vagy újraszerkesztve). Vagy egyszerűen csak eljön az ideje, hogy újraolvassuk őket, mert mindig marad valami belőlük az első olvasás után. Vagy megváltozik valami körülöttünk, valami olyasmi, ami ráirányítja a figyelmünket a régi olvasmányra. (Lehetnek ezek bármilyen életesemények, történelmi fordulópontok, bármi, ami mozgásba lendíti az emlékezetet.) Számomra ilyen mű Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája.

Az újraolvasás azonban nemcsak azt jelenti, hogy kétszer-háromszor-akárhányszor olvasunk el valamit, egymástól függetlenül. Nem, az újraolvasás azt jelenti – és ennek nagyon komoly irodalma van a szakmában –, hogy az egyes olvasatok egymásra (is) vonatkoznak. A másodikban megértünk valamit másképpen az elsőhöz képest, a harmadikban már azt is el tudjuk gondolni, hogy az előző kettőben mi volt a különbség, és valószínűleg azt is, hogy a közbejövő olvasmányaink (és mások értelmezései) hogyan befolyásolják az adott műhöz való viszonyunkat hosszabb távon. Ha visszatekintek az időben, Asimov alkotása mindkét szempont alapján olvasmányélményeim egyik legfontosabb, folytonosan visszatérő darabja, amelyet a napokban is újraolvastam e felkérés kedvéért. De nem véletlenül esett éppen erre a műre a választásom. Nézzük, miért.

Az Alapítványt majd’ negyven évvel ezelőtt olvastam először, gimnazistafejjel. Tanulás helyett esténként általában sciencefiction-regényeket bújtam, és sok egyéb mellett sor került Asimov művére is. (Még arra is emlékszem, amikor a példányt, az első kötetet sikerült megvennem a Központi Antikváriumban, Budapesten, pár forintért.) A regényt lenyűgözőnek találtam, sodró lendületű történetnek, amely lényegében megfelelt a klasszikus sci-fivel szembeni elvárásaimnak. Akkor még messze az oktatói és a tudományos pálya előtt álltam, kiszámíthatatlan jövővel, így nem mélyedtem el a politikai és tudományos részletekben, a dolog mégis működött. Asimov ugyanis mesterien bonyolítja a cselekményt, a Terminus, a Második Alapítvány és a Birodalom kapcsolatát, és jó pár remek karaktert szerepeltet a távoli jövőben játszódó történetben. Ez egyébként az egyik ismérve a jelentékeny műveknek, magával ragadják az ifjú elmét is, mert a nélkül is működnek, hogy az olvasó folyamatosan reflektálna a tudományos háttérre.
Sok-sok évvel később (és itt most néhány újraolvasást át is ugorhatunk, mert a befogadó szempontjából még nem jelentettek más távlatot, például a katonaévek alatt, még az egyetem előtt), amikor komplexebb előfeltevésekkel ismét nekifogtam az Alapítványnak, nem hittem a szememnek. Minden megváltozott és semmi sem. A kalandsorozat ugyanúgy lenyűgöző maradt, de elkezdtek bemozdulni az apró részletek. Ez úgy az ezredforduló környékén lehetett, amikor már irodalomtörténészként és egyetemi oktatóként foglalkoztam a scince fictionnel. Ez egy rendkívül furcsa találkozás volt egyébként, mert akkor még azt gondoltam, hogy a sci-fit is poétikai szempontok felől kellene megközelíteni, de az Alapítvány elbeszélés-elméleti szempontból nem annyira bonyolult. Érdekes volt azonban azt látni, hogy akkor is működik ez a történet, ha a legutolsó mondatát is ismerjük, és ez – megint csak – a legjobb alkotásokról mondható el.

Harmadszorra (és most) azonban már teljesen más volt a helyzet. Menet közben megjelent az egyik tanítványom, Tófalvy Tamás Asimovról szóló tanulmánya egy általam szerkesztett kötetben, az Idegen univerzumokban (2007-ben). Tamás az egyén és a társdalom szempontjából vizsgálta az Alapítvány-regényeket, jó néhány olyan problémát vetve fel, amely addig elkerülte a figyelmemet. Néhány évvel később (2016-ban) Barabási Albert-László A hálózatok tudománya című egyetemi tankönyvében pedig azt olvasom, hogy a szerző Asimov művének hatására tért vissza a hálózatokhoz (mely maga is újraolvasás eredménye volt). Majd így értékeli a szituációt: „megfogott Hari Seldon azon képessége, hogy képes évszázadokra előre megjósolni az emberiség sorsát. Ez a sci-fi legjobbika: elragadó, elérhetetlen, de valamilyen absztrakt világban mégis nyilvánvaló”. Mi lenne – kérdezi aztán a tudós –, ha tényleg létezne olyan egyenletrendszer, melyet megoldva leírhatóvá válna a társadalom és bármilyen komplex rendszer.
Az ehhez hasonló kérdések már evidens módon beépülhettek nálam a mű újraolvasásába. A kalandhoz így egy sor kiegészítő elem társult: a hálózatok világa, az atomenergia felhasználásának dilemmái, a miniatürizálás jelensége és persze a politikai taktikák szövevénye mind-mind az Asimov-regény egy-egy gyújtópontja, hallatlanul érdekes mikromechanizmusa. A Seldon-terv, Salvor Hardin és Hober Mallow világa ismét kinyílt, de most egy másik, az előző olvasmányélményekhez képest elképesztőbb univerzumra engedett következtetni. Emellett azért persze az is meglepett, hogy minderre a regény kétszeresen is reflektál. Egyrészt a kríziskezelést úgy mutatja be, mint ami mindig egy adott időben elérhető gazdasági, társadalmi technológiák függvénye (lényegében ez a gondolat adja a jövőbeli történelem vázát). Másrészt a teljes koncepció megfogható úgy is, hogy Asimov remekműve a felsoroltak mellett magáról a sci-firől szóló allegória, melyet a jövő kiszámításának vágya éltet. Egyebek mellett ezek a mozzanatok teszik minden idők egyik legidőszerűbb történetévé, személyes kedvencemmé, egyben az újraolvasást modelláló alkotássá az Alapítványt.