Amikor felvettek az egyetemre, lecseréltem a könyvtáram egy jelentős részét.
Könyvsorsok: A Hölderlin-hálózat
A szórakoztató irodalmat és a sci-fit felváltották a klasszikusok és a lexikonok, mert a tanulmányaimhoz ezekre volt szükség. Gyűjteni kezdtem a Lyra Mundi sorozat darabjait is, így tettem szert hamarjában egy vékonyka, de súlyos Hölderlin-kötetre, amely nemes egyszerűséggel a Friedrich Hölderlin versei címet viselte. A ’90-es évek elején, amikor először jártam a görög szigetvilágban, ezt a kis könyvet vittem magammal, és (ha) jól emlékszem, egy A Szigettenger-ből származó idézetet írtam a hazaküldött képeslap hátuljára, narancssárga filccel. Úgy gondoltam, ez jól visszaadja a görög fílinget és a déli derűt.
Hölderlin költészetével Kulcsár Szabó Ernő líraszemináriumain szembesültem komolyabban, és az Andenken (Visszaemlékezés, ford. Tandori Dezső) volt az, amely akkor számos meglepetéssel szolgált, és a mai napig jelen van a líraképemben. A költemény zárlata valóban minden idők egyik leghíresebb konklúziója: „Vészen pedig és ád / emlékezetet a tenger, és / szerelemtől is szorgos a szem. / De ami marad, csak a költők műve.” Hányszor emlegettük ezt különböző összefüggésben… Elsőként, természetesen, az emlékezet dinamikája szempontjából vált megkerülhetetlenné ez a darab, méghozzá a tenger és az őt tápláló folyó képén keresztül. Ahogyan vesz és ad emlékezetet a tenger, mert a folyó eltűnik benne, úgy tekinthető ugyanannak a funkciónak az emlékezet és a felejtés egymást feltételező (nem ellentétes) munkája.
Ez az összefüggés aztán Kulcsár Szabó Ernő Ars memoriae című tanulmányában vált igen lényegessé, amely Kovács András Ferenc emlékezetlírája ürügyén feltérképezte a költészeti memória működésének előzményeit. Néhány évvel ezelőtt az egyik egyetemi kurzusomon magam is végigszaladtam ezen a történeten, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Oravecz Imre és Kovács András Ferenc verseit elemezve. Ez a kis magyar Hölderlin-hatástörténet valóban alkalmas arra, hogy megvilágítsuk a líra és az emlékezet kapcsolatát. Például azt a költészeti tapasztalatot, amely az Andenken után az emlékezet kétirányú mozgására tereli a figyelmet. A vers zárlata ugyanis úgy is olvasható, hogy bár a múlt a költészet által létrehozott fikció, mégis az marad meg belőle a jövő számára, amit a költészet megörökít.
Amikor a ’90-es években a líra ilyen jellegű tanulmányozásába fogtunk, megjelent Hölderlin műveinek magyar fordítása Versek, Hüperión címen, amely lényegében felülírta a Lyra Mundi-változatot. Majdnem ezzel egy időben pedig napvilágot látott Kocziszky Éva Hölderlin: Költészet a sötét Nap fényénél című monográfiája. A könyv azt szemlélteti, hogy a német költőóriás életművében az írás folyamata hogyan szorítja ki fokozatosan a zárt műalkotás képzetét, mivel „a szöveg konzekvensen számolja föl önmagát, semmisül meg az átírások, a variánsok és vázlatok egymásmellettiségében és egymásutánjában”. Az aprólékos elemzések (például a Patmosz érzékeny megközelítései) emellett arra is választ adnak, hogyan működik egy olyan nyelv, mely – Foucault-val szólva – egy és ugyanazon diskurzust folytat a költészettel és az elmebetegséggel.
Kocziszky Éva munkája – a metafilológia megjelenésével párhuzamosan – nem véletlenül hívta fel a figyelmet a variánsokban és nem végleges szövegben gondolkodó alkotástechnika rejtelmeire, és nagyon elgondolkodtató volt abból a szempontból is, hogy találunk-e hasonló példákat. Pár évtizeddel később Tőzsér Árpád költészetének olvasása közben jutott eszembe ez a párhuzam. Jeleztem is egy írásomban, hogy Árpádnál is – bizonyos verseit kiemelve – szinte nincs kész szöveg, variációk vannak, melyek nagyon érdekes kérdésirányokról tudósítanak egymáshoz képest. Vagyis az életmű visszacsatolásokon keresztüli dinamizálása megragadható abban a jelenségben, hogy milyen változtatási szabályok olvashatók ki a különböző átírt versekből, ami lényegében hölderlini megoldás.
Nem is szólva arról, hogy Tőzsér költészetében másféle értelemben is kimutatható Hölderlin hatása, amennyiben az Andenken híres zárlatát úgy értelmezzük, hogy – a fentebbi képletet megfordítva – a világunkból és a tetteinkből mindig az lényeges és érdemleges, ami méltó a költészeti adaptációra. Az egymást felülíró jelentésrétegek sokasága így már végképp nem tűnik teljesen idegennek, hiszen mozgásában képes megragadni a dolgokat, és a róluk való megnyilatkozási formákat is eltávolítja a statikusságtól. Az emlékezet kinetikája ily módon nemcsak az egyéni és individuális tevékenységre, a visszaemlékezés képességére utal, hanem a kulturális memória egyénen túlható létmódjára is, mely a feltételezett jövő alapján lendíti mozgásba a múlt árnyait, közösségi-intézményi keretek között.
Az irodalomtörténet úgy tartja, hogy Hölderlin költészetében egyszerre testesül meg a görög harmónia, illetve a teljesség utáni vágy és az őrület beszédének töredékessége. Ugyanakkor a költészet önértelmezése szempontjából kétszáz évvel ezelőtt olyan folyamatok elindítója volt ez a látásmód, amely máig ható érvénnyel alapozta újra az emlékezetlíra pozícióját. Az Andenken százszori újraolvasás után is beszédképes lesz, de mégis mindig marad benne valami, ami nem zárható le, és nem ragadható meg stabil értelemként. Ha ebben nem paradoxont látunk, hanem a költészetnek az emlékezettel kapcsolatos egyik tulajdonságát, mely az anyagtalan folytonos újrarögzítését jelenti, akkor közel kerülhetünk a líra hölderlini változatához, melynek emlékezetét olyan költők hozzák újra és újra mozgásba, mint Kovács András Ferenc vagy Tőzsér Árpád. Ebben az értelemben is: „ami marad, csak a költők műve”.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.