Konferencia az előítéletekről

Milan Zemko a szlovák történetírás adósságait igyekezett számba venniFotó: FKIAz említett tanácskozás központi témája ugyanis a történelmi családneveknek a szlovák helyesírás szerinti átírása volt. A konferenciát a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Kisebbségi Kultúrák Főosztályának támogatásával a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Gramma Nyelvi Iroda szervezte meg, mint a résztvevők szavaiból kiderült, mindenki legnagyobb megelégedésére. A tanácskozást Bíró Ágnes, a kulturális minisztérium államtitkára nyitotta meg, aki a történészek és történelemtanárok felelősségéről is beszélt.

Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének elnöke a dualizmus korának legsúlyosabb örökségét, az asszimiláció jelenségét járta körbe kitűnő előadásában. Nagy paradoxon ugyanis, hogy noha elődeink közös hazában éltek, a mai magyarnak és szlováknak egészen más jut eszébe erről a korszakról: a szlovák köztudat az erőszakos magyarosítás időszakaként, a magyar pedig a modernizáció és a fellendülés korszakaként látja. Szarka az adott időszakkal kapcsolatos szlovák és magyar sztereotípiákat szedte lajstromba, majd felhívta a figyelmet arra, hogy a történészek számára korai lenne bármiféle következtetés levonása mindaddig, amíg a kétségkívül erős asszimiláció okainak alapos társadalom- és gazdaságtörténeti jellegű vizsgálata le nem zajlott. Peter Zelenák, a szlovák-magyar történész-vegyesbizottság szlovákiai társelnöke (a magyarországi Szarka László) a huszadik század vitára okot adó momentumait vette számba. Kifejtette, hogy noha számos kérdésben vannak eltérések a két nemzet történészei között, a gond az, hogy még azok a témák is át vannak politizálva, amelyekben már születhettek volna pragmatikus megoldások.

Egészen más megközelítést alkalmazott Viliam Kratochvíl, a Comenius Egyetem történelemtanszékének metodikusa, s talán ezért is aratott nagy sikert a hallgatóság körében. Kratochvíl a történelemtankönyv-írók felelősségét boncolgatta. A legnagyobb gondnak azt nevezte, hogy a tankönyveket író szakemberek mintha nem tekintenék tudományos műnek a tankönyvet, így a monográfiákban és tudományos tanulmányokban alkalmazott tárgyszerűséget és objektivitást nem is alkalmazzák benne. Az előadó a multiperspektivikus szemléletű tankönyvek fontosságát kiemelve hangsúlyozta, hogy az ilyen tankönyveknek nem arra kell törekedniük, hogy elmossák és láthatatlanná tegyék a történelmi eseményeket érintő véleménykülönbségeket, hanem arra, hogy megértessék a diákokkal a különböző vélemények okait, s megtanítsák őket a más vélemények tolerálására.

Milan Zemko, az SZTA elnökségének tagja a szlovák történetírás adósságait igyekezett számba venni. Véleménye szerint ugyanis mindkét oldalon szemléletváltásra s az előző előadó által hangsúlyozott több szempontú látásmódra van szükség. Szerinte ugyanis nem az a gond, hogy a szlovák történetírás pozitívan értékeli Trianont, hanem az, hogy nem igyekszik megérteni, hogy a kisebbségbe került magyarok számára ugyanez az esemény – érthető okokból – negatív kicsengésű. Milan Zemko előadásának talán legfontosabb üzenete az volt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy szlovák részről szükséges lenne a magyar kisebbség megkövetése a második világháborút követő sérelmeik miatt.

Mint a tanácskozást követő tartalmas vita igazolta, a legnagyobb visszhangot a magyar történelmi családnevek szlovák helyesírás szerinti átírásáról szóló előadások váltották ki a hallgatóságból. A téma felvezetője, Szabómihály Gizella, a Gramma Nyelvi Iroda munkatársa tárgyszerű és higgadt előadásában a jelenlegi nyelvi szabályozás tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Az európai gyakorlatra is kitérve konkrét példákon keresztül igazolta, hogy a magyar történelmi családnevek átírása – amely során Bocskaiból Bočkaj, Batthyányból Baťáni, Czuczorból pedig Cucor lett – nemcsak a jó ízlést sérti, hanem egy teljesen következetlen és betarthatatlan szabályozáson alapul. Emellett a szlovák helyesírási gyakorlat még diszkriminatív is, hiszen míg a magyar személyiségek neveit átírják, a szlovák nemzeti mozgalom alakjainak (pl. Viliam Pauliny Tóth) nevét, a hagyományos írásmód szerint használják.

Edita Chrenková a már említett helyesírási gyakorlatból következő anomáliákra hívta fel a hallgatóság figyelmét. Ez a fajta írásmód ugyanis különböző családokat mos össze, hiszen a Széchényi és a Szécsényi családok neveit egyformán Sečéni-ként írják át. Az előadó szerint ez a gyakorlat nemcsak a nemzetközi bibliográfiai normáknak mond ellent, hanem a szlovák olvasót is infantilizálja, s fontos kultúrtörténeti információktól fosztja meg.

A konferencia utolsó előadója, Mészáros Klára, aki a pozsonyi Egyetemi Könyvtár munkatársa, emotív előadásban vázolta fel a történelmi családnevek írásának gyakorlatát a 18. századtól napjainkig. Előadásából kiderült, hogy a történelmi családnevek átírását előíró szabálynak nincs előzménye a Kárpát-medence történetében. Az előadó az érintett családok és személyek jogaira is felhívta a figyelmet, hiszen a családnév megváltoztatása sérti az egyéni jogokat.

Az előadásokat élénk vita kísérte, amely a valóságostól talán szebb képet is festett elénk, hiszen úgy tűnt, mindenki rosszallja ezt a gyakorlatot, s egyetért azzal, hogy változtatni kell rajta. Nem voltak azonban jelen azon intézmények képviselői, amelyek feltehetően másként gondolkodnak erről. Az mindenesetre megnyugtató, hogy az SZTA Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetének jelen lévő igazgatója, Slavomír Ondrejovič szintén a változtatás mellet tette le a voksot.

Ezt az egyetértést a konferenciát lezáró értékelésében a kulturális minisztérium képviseletében jelen lévő Dohányos Róbert is fontosnak tartotta kiemelni, aki kifejezte azt a szándékot is, mely szerint a közeljövőben hivatalosan is fel kívánnak lépni a történelmi családnevek transzkripciójának efféle gyakorlatával szemben, amely – mint mondta – az uniós normákkal sem egyeztethető össze.