Koncertek és trendek a Szigeten

A Szigeten valamennyi kategóriára akadtak jó példák. Az ütős dallamok terén nagy kedvencem a Two Doors Cinema Club, a The XX vagy a Fink néven futó énekes-gitáros trubadúr. De említhetném a Placebo zenekart is, dalaikat lehetetlenség kimosni a fülből, annyira belemásznak. Kellemes meglepetést okozott Caro Emerland koncertje, akit nyilvánvalóan a holland közönség számára hívtak meg, hiszen legalább tíz éve bevett szokás a nagy számban jelen lévő nációk kegyeit keresni a Szigeten. Ezért járt vissza például a Die Toten Hosen vagy a Die Ärzte (idén a Sportfreunde Stillert kapták a szervezőktől ajándékba a német fesztiválozók), és ezért jön újabban annyi brit gitárpop-zenekar. A magyar hallgatóság idén rájöhetett arra, hogy ez utóbbiak szinte mind a The Stone Roses köpönyege alól bújtak ki. Ha a banda agytrösztje, John Squire nem találja fel a nyolcvanas évek végén azt a bizonyos forradalmi hangzást és technikát, akkor ma sem Kasabian, sem Klaxoons nem lenne, de talán még Oasis se lett volna. A trendek egyébként is azt mutatják, hogy valami régit új köntösbe öltöztetni nagyon menő. Hiszen sláger abból lesz, ami valahonnét már ismerős, bevált panelekből építkezik, de újragondolja a hagyományt. A Stone Roses legrosszabb időszakában, két hónappal a feloszlás előtt járt a Szigeten, és sajnos jól emlékeszem arra a 1996-os koncertre. Ian Brown földbe gyökerezve állt a színpadon, flegmán dünnyögött a mikrofonba, John Squire pedig akkorra már otthagyta a többieket, egy jellegtelen session-zenész jött el helyette. Idén pedig végre az eredeti négyes járja Európa nagyobb fesztiváljait, hogy felelevenítsék a dicső múltat. Olyasmit éreztem, mint tavaly az újból összeállt Pulp szigetes koncertjén: tudatosítottam, hogy a kilencvenes évek elején egy zenei forradalomnak voltam tanúja, amikor a Blur, a Primal Scream, a Suede (fénykorukban szintén felléptek a Szigeten) dalait játszották a jobb rádiók. Akkoriban még nem volt internet, így azok a zenekarok lassabban szivárogtak csak be hozzánk, nem lehetett megosztani klipjeiket a facebook-on a YouTube-ról, csak a Music Television-t bekapcsolva lehetett várni rájuk türelmesen. A mostani bandák híre már vírusszerű sebességgel terjed, ami azért is jó, mert tájainkon a kereskedelmi rádiók egyeduralma miatt nehéz lenne őket az éterben elkapni.

De vissza a Stone Roses-hoz. Öregesen, megfontoltan, ám szimpatikus profizmussal és nagy tudással hozták a retrót. A húszéves dalok ma is működnek, a brit szigetlakók kórusban ordították a szövegeket, a magyarok pedig elismerően hümmögtek a Byrds-ös vokálok és akkordmenetek hallatán (olyat is ritkán látni, hogy a két gitáros némán penget, a dobos pedig vokálozik, méghozzá pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen).

Mindent összevetve azonban a világzenei színpadon izgalmasabb dolgok zajlottak, mint a fő helyszínen. A Barcelonában működő, ám Dél-Amerika több országából odatelepült tagokból álló Che Sudaka például harmadszor is úgy magával ragadott, hogy végig kellett néznem őket. Latin ritmusok ska-punk hangszereléssel és akkora lelkesedéssel, mintha a szervezők egy gimnazista zenekart jutalmul felengedtek volna a nagyszínpadra. Fontos információ, hogy utcazenészekként kezdték, a Ramblán táncoltatták a turistákat.

Ugyancsak lehengerlő volt (sokadszorra is) a Leningrad, akiknek néhány szövegét már kívülről fújom, Orosz népzene rockos alapokon, punkos beütéssel, fúvós szekcióval – tizennégy zenész állt a színpadon! – és egy karizmatikus frontemberrel. Egyértelműen Szergej Snurov a góré, de nem rá épül az egész show, mindenki kiveszi a részét a munkából. Olyan sodró lendületű kocsmazenét produkálnak, hogy a falábúakat is megmozgatják, ráadásul folyamatosan kommunikálnak a közönséggel, amely minden országban hálás ezért.

És ha már folk-punk, akkor ne hagyjuk ki a műfaj egyik klasszikusát. A Pogues az ír népzenét modernizálta a nyolcvanas évek elején, kisebb fajta forradamat szítva a szigetországban. a Szigetről viszont egy kicsit elkéstek, mert megöregedtek. Ráadásul ma már sokan csinálnak ilyesmit, sokkal nagyobb vehemenciával, például a Flogging Molly vagy a Dropkick Murphys. A Pogues viszont a frontember, Shane MacGowan miatt imádni való. Ennek a fickónak orvosi szemmel nézve már rég meg kellett volna halnia. Alkohol és drogok, legalább harminc éve. Most is alig tudott magáról és ijesztően nézett ki. A szöveget viszont egyszer sem tévesztette el, legfeljebb rosszkor szállt be. Az ilyesmit viszont zenésztársai flottul tudták kezelni, és kedves betegápolókként figyelték, mikor kell menteni a helyzetet egy kis vokállal.

Hát, kevés lett a fontosabbkoncertekre és a trendek elemzésére szánt hely. Zenéről írni amúgy is veszett fejsze nyele, úgyhogy inkább hallgassák a felsoroltakat, és nézzék vissza a Sziget YouTube-csatornáján a legjobb koncertrészleteket.