Komoly témák infantilis tálalásban

Hál’ istennek fölöslegesen aggódtam: egyetlenegy lakkfestékkel kicsinosított, falra akasztható gördeszkát meg önmagának való óriásgraffitit sem láttam a művek között. Ami viszont rögtön szemet szúrt, az a nem mindennapi fotóegyüttes: egy hatalmas képanyag, amely patchworkszerűen, végeláthatatlanul rátapad a múzeum falaira. A sok különféle formátum, képkeret és beállítás, meg eleve, téma és fényképezett tárgy, ember, testrész, nemi szerv – kivétel nélkül úti élmények, gördeszkás turnékon összegyűjtött ingerek, tapasztalatok, emlékek. Mintha csak egy véget nem érő videoblog képanyaga lenne, szinte mindig fekete-fehéren, előszeretettel akár filctollal hozzá- és beleírva, kollázsszerű darabokkal megtoldva.

Templetont ugyanúgy érdekli a kaliforniai strandon fürdőző húsos testű tinédzser mellkasán egy nagy (rajzolt? tetovált?) horogkereszt, mint például egy csapat szentpétervári lány a padon ülve, iszogatva, szatyrokból ki- és bepakolva, magukat sminkelve, aztán virtuóz kompozíciós sémák alapján képbe komponált, döglött vagy profi módon alvást színlelő foxterrier egy névtelen nagyváros aszfaltozott utcáján, ismeretterjesztő műanyag óriás dínók, gumikerekeken húzható, feszítésre is alkalmas nagyságú kereszt, amint éppen egy buzgó aktivista cipeli maga után; egy szimpatikus kisfiú, amint büszkén mutatja egy baleset után négy darab megmaradt ujját; mindenféle vegyesboltkirakatok, buszmegállók, leélt dél-afrikai lakótelepek, valós és képzelt szexjelenetek, -montázsok, vagy csak izmos, szálkás, egy pár körömcipőből kirobbanó női vádli, sok-sok barát, még több barátnő, lakótársak és kollégák, egy átmulatott éjszaka sebeit hordozó névtelen fiatalok; néha meg csak végtagok, combok, térszeletek, egy-egy magának való kis zsánerképszerű felület. Összesen vagy ezer képkocka.

Lehetnének egy megaméretű komiksz paneljai is, egy graphic novel állandóan bővülő és folyton frissülő kelléktára. Olyan, mintha a művész tényleg csak néhány kollégájának tartana egy jókora diavetítést, színes, jó snittekben gazdag élménybeszámolót: nem játszsza meg a szociológus artista doctust, a finomkodó áltudóst, közben azért akarva-akaratlanul is dokumentál, rögzít, kommentál, szemet élez és így mindezzel együtt kritizál is.

Közbe-közbeékelve a rajzok. Gyakran inkább plakátok, tablók, rögtön a nyitó példány, mintegy előzéklap a vaskos fotóanyaghoz. Egy rajzos, tarkabarka, könnyed vonalvezetésű vízfestékes USA-térkép, sok kis csíkkal, pöttyel meg nyilacskával, a művész eddigi autóútjai. Amúgy szinte mindegyik rajz egy-egy vizuális gagre épül, poénok, grimaszok sorozata, kombinációja és összefércelése: van, hogy grafikonalakban, van, hogy kimondottan tablószerűen, nevetnivalóan szájbarágósan; komoly, gyakran szó szerint véresen komoly témák, helyenként elég infantilis tálalásban, de épp ez benne a rokonszenves és izgalmas.

A képek alatt, fölött, vagy egyenesen rájuk írva, gyakran terjedelmes, kézzel gyártott, más és más betűtípusokban tobzódó képaláírások, néha egyszerre több is, a néző válogathat, szemezgethet; gyakran áttetszik a pöttyögetéses spray-alap, azon leheletnyi akvarellrétegek. A beteg tekintetű Templeton-karakterek aztán nemritkán kígyószerűen kacskaringós, szó szerint hurkolódó szövegbuborékokat ásítanak: valódi kommentárok. Aztán némelyik figura megéled, két és fél dimenziós faszobrok formájában tovább bohóckodik, kommentál, bandzsít, párbeszédet provokál.

Az egyik legkirívóbb példány, a kedvencem, mindenképpen egy remek kis műereklye, egy triptichonszerűen kialakított, vagyis csukható-nyitható, hordozható házi oltár, rajta gondosan megörökítve anyuka, nagymama (ország-világ előtt megköszönve és megörökítve minden erényüket, érdemüket, szóban és képben), mellettük a középiskolás-fogszabályzós első csók, rögtön alatta a máig aktuális nagy szerelem. Mindegyik arcon ugyanaz a cartoon-stílus, ugyanazok a dülledt szemek, merev, de szerethető mosolyok.

Egytől egyig bátran beleillenének valamelyik napilap bel- és külpolitika-szagú karikatúrarovatába.

Néha azért szofisztikáltabb a művész, de mindig játékos, ha úgy tetszik neki, akár beleírja – jó terjengősen – figuráinak hurkaszerű szövegbuborékába, hogy amúgy ez is csak egy darab szemét, de legalább szerény igénnyel készült, sem gyémántból, sem koponyából, ráadásul dollármilliókba se kerül. Fricskáinak célpontja általában a dogmatikus nem gondolkodás, az ezoterizmus, a mechanikus sztármajmolás, az agymosás és annak minden válfaja. És ha már agymosás, akkor néha tényleg rózsaszínes tekervények lebegnek a befőttesüvegben, gondosan, képregényszerűen színezve-satírozva, szinte rikító, de legalábbis sugárzó erejű akrilszínekkel kivitelezve.

Közben fel-felmerülhet a kérdés, hogy a legtöbb fénykép külön-külön tálalva is megállná-e a helyét, és hogy a rajzok önmagukban is jók-e, vagy csak ebben a fiatalosan lezserre gyúrt, ilyen-olyan műfajok közt egyensúlyozgató, de azért mégiscsak fehér falas múzeumi kontextusban látszanak annak. Merthogy helyenként igen vegyes minőségűek, jó néhányukon érződik, hogy az alkotó mindenen törte éppen a fejét, csak nem a jól fésült kompozíción vagy a precíz kialakításon. Ami viszont megmenti és fogyaszthatóvá, sőt kimondottan élvezhetővé teszi ezt a kiállítást, az a benne rejlő legósdobozszerű sokféleség, a (minimum) két anyagrész (fotó meg rajz) közti szellemes, termékeny párbeszéd, no meg a mindenhol ott bujkáló, keserédes, komolytalan, sokszor szomorkás képzeteket felvillantó humor, a végletekig agyonmagyarázott utalások, ez az eszméletlen tömény narrativitás.

Persze, fárasztó, s persze, a sok száz vagy inkább ezer utalás, gag némelyike picit döcögős, életlen, de legalább végig lüktet, lélegzik, provokál ez az anyag. Akárki is ez az Ed Templeton (Velencei Biennálén, Dokumentán, Manifestán még nem járt), jó benne, hogy fiatalság-, utaz(gat)ás-, szabadság- és csókolózáspárti, közben meg nagyon ügyesen, helyenként meg nagyon viccesen tud festeni, szobrozni, fotózni.

(ED TEMPLETON: Cemetery of Reason. Budapest, Ernst Múzeum, március 20-ig)
Csanda Máté