Kőbe faragott álmok

Díszcserjék és virágágyások között két apró kerti tavacskaA szerző felvételeiNaiv szobrász vagyok – mondja magáról Nyitrainé Verbók Ilona. A kőhídgyarmati fiatalasszony hét évvel ezelőtt fogott először vésőt a kezébe. Azt megelőzően soha nem foglalkozott képzőművészettel. Most egyéni, álom látta mellszobrokat, kő- és kerámiaplasztikákat, sejtelmes pléhportrékat készít. Különös, szívbemarkoló arcokat, mint amilyen az ő élettörténete...

A ház bejárata mellett kialakított teraszra zöldellő fák vetnek hűsítő árnyékot a rekkenő nyárban. Mindenfelé díszcserjék és virágágyások, közöttük két apró kerti tavacska. Ilonka int, üljek csak le, amíg férjével megetetik a halakat. A családfő, Nyitrai István nagy horgász hírében áll, érthető a vizek, a természet iránti szeretete. Három kívánságot teljesítő aranyhal ugyan egyik dísztóban sem lubickol, de a háziasszony szerint az ember boldogulása az élethez való hozzáállásán múlik.

– Ha sokszor nem is volt egyszerű, mégis mindig igyekeztünk magunkat túlküzdeni az akadályokon, megbékélni a fájdalmakkal.

ÉLETÜNK ELSŐ TRAGÉDIÁJA

akkor történt, amikor az újszülött kislányunk elhunyt. Szép, egészséges csecsemő volt, s a szülés után jöttünk volna haza a régi érsekújvári kórházból. Pénteki nap lévén azonban a főorvos úr azt tanácsolta, maradjunk ott hétfőig, mert elsőszülött a baba, és hétvégére nem tudnak védőnőt biztosítani. A kislányunk még azon a péntek éjjelen meghalt. Sok volt az újszülött, kevés a nővér, de abban az időben nem tették az anyákhoz a csecsemőiket. Ha cumiztatni kellett, az üveget egy támasztókára állították, a babák úgy szívták a tejet. A mi kislányunknak félreszaladt a tej, és megfulladt. Hazahoztuk, itt van eltemetve... Utána még öt fiunk is elment, négy és fél hónapos vesztéseim voltak. Amiben talán az is közrejátszott, hogy elárusítónőként dolgoztam, gyakran kellett nehezet emelnem. Richard, a hetedik gyermekünk császármetszéssel született. Az ő világrajöttekor is aggódtunk eleget, mert kilenc órán át kómában feküdt. De hála Istennek, semmilyen károsodás nem maradt vissza nála. Most tizennyolc éves és 168 centi magas fiatalember. Ricsi születése után már nem mentem vissza az üzletbe. Eredetileg a párkányi papírgyár szakközépiskolájában végeztem, de a papírfeldolgozás soha nem érdekelt túlságosan, inkább a muszáj vitt oda. A gyermekgondozási szabadságom alatt adódott a lehetőség, hogy elmehetek a párkányi idősek otthonába gondozónőnek. Akkor volt egyéves a fiunk. Nem volt könnyű döntés, de mert a férjem a párkányi vasútállomás lakatosműhelyében műszakra járt, nekem olyan munkahelyet kellett választanom, hogy a kisfiamról folyamatosan tudjak gondoskodni. És persze azt is szerettem volna, ha végre olyasvalamit csinálhatok, amit szeretek. Tizenhét éve dolgozom már az idősek otthonában, és soha nem bántam meg, hogy ezt a munkát választottam. Azért vállalják kevesen, mert eléggé nehéz. A gyerekekkel sem könnyű dolgozni, de az öregekkel még nehezebb. Mert a gyerek respektálja a felnőttet, lehet alakítani, formálni a személyiségét. Az idős embereket már nem lehet megváltoztatni, na meg nem is lenne célszerű. Időnként elgondolkodom azon, mi vajon milyenek leszünk majd, ha egyáltalán megérjük az öregkort. Mert már a mai öregek sem olyanok, mint a mi unokára vigyázó, kalácsot sütő nagyanyáink, mesélős kedvű nagyapáink. Ma mindenki türelmetlen. A fiatalok vagy szemellenzősen hajtanak, hogy legyen munkájuk, és nem marad idejük az idős szülőkre, vagy egyáltalán nem akarnak dolgozni. Az én fiatalkoromban minden másképp volt. Számomra-számunkra természetes volt, hogy dolgozni kell. De a gyermekgondozási szabadságot követő első évek azért elég keservesen teltek. Kőhídgyarmat, a falunk tizenhárom kilométerre van Párkánytól. Reggel hatkor felültünk a buszra a kisfiammal, hét óra körül beadtam őt az egyik párkányi bölcsődébe, majd munka után elmentem érte, és hazabuszoztunk. Az anyósommal laktunk együtt, ő segített, amiben tudott. Én közben tanultam, és megszereztem az egészségügyi szakképesítést, majd az udvar hátsó részében építkezni kezdtünk. Bár a házunk valahogy olyan tempóban épült, mint a filmbeli nyomozó ügyvédé, a Petrocellié. Az elhatározás gyorsan ment, mi rendszerint egyik pillanatról a másikra hozzuk meg a döntéseinket. Egy pénteki napon megbeszéltük, hogy építkezni fogunk, és hétfőn már mentünk is intézni az engedélyt, a rajzokat. Az alapozás után már jóval hosszabb időbe telt, mire álltak a falak, mert

MINDENT A MAGUNK EREJÉBŐL

Nyitrainé Verbók Ilona: „Mi mindig mindent együtt csinálunk” csináltunk. És mert a munka mellé hosszú évekre társul szegődött hozzánk a betegség. A férjemet is többször műtötték, engem is. A kálváriám ‘79 december elején kezdődött, agyvérzést kaptam, és a bal oldalam teljesen lebénult. Anynyira rosszul voltam, hogy a kórház kiadott, azt mondták, úgysem lesz már belőlem semmi. Nem hitték, hogy fölgyógyulok. A kéméndi Nagy doktor járt ki hozzánk injekciózni nap mint nap, s a férjem csinált mindent körülöttem. Enni sem tudtam, csak levest, szívószállal. A férjem tanított meg újra járni. Ez az időszak másfél évig tartott, harminchét kilóra fogytam. Akkor nagyon el voltam keseredve, s nagyon nem szerettem az embereket. Mondhatni, embergyűlölő lettem, és még a lábadozásom ideje alatt – amikor már újra tudtam járni – sem mentem ki a házból. Sőt, a sötétítőfüggönyt sem engedtem félrehúzni az ablakon. A férjem volt a pszichiáterem, az orvosom, a segítőm. Isten segítéségével túlvészeltük ezt is – az egész családunk hívő és vallását gyakorló. Mi mindig mindent együtt csinálunk idehaza a férjemmel, hálás is vagyok érte a sorsnak. Együtt építgettük a házunkat, együtt kertészkedünk. A párom egyik hobbija a bútor- és fémrestaurálás, s ha adódik, akár a szemétdombra kihajított törött szekrénykét vagy ócska lámpást is képes újjávarázsolni. Ahogy cseperedett a fiunk, el-eljártunk kirándulni, ma már inkább csak ide a Garam partjára megyünk ki a barátainkkal. És este vagy szépen hazaballagunk, vagy sátorozunk néhány napig. A férjem nagyszerű szakács, komolyan mondom, jobban főz, mint én. Minden második héten összejövünk valahol egy kisebb társasággal, és akkor rotyog a gulyás. Ezt télen is megcsináljuk, volt már, hogy karácsony előtt az udvarunkon, hóesésben főztük-ettük a halászlét. Odahaza beosztjuk a munkát, ha szabadnapos, ő végzi a ház körüli teendőket. Én általában délután négy körül érek haza, ilyenkor gyorsan megcsinálom, amit bírok, a lemaradást a hétvégeken igyekszem behozni. Mindig elfelejtem, hogy két nap alatt nem lehet megváltani a világot. A hétvége a lazítás ideje is, teszünk-veszünk a kertben, vagy éppen olvasgatunk. A fiunk is rendszerint ilyenkor van itthon, mivel Esztergomban, a Kereskedelmi Szakközépiskolában tanul, s hét közben ott is lakik. Ricsi nagyon szépen rajzol, ez az egyik szenvedélye. Amit mindannyian nagyon szeretünk, az a zenehallgatás. Akkor is bekapcsoljuk a magnót, ha kinn vagyunk a kertben. Én leginkább a klasszikusokat kedvelem. Az elmúlt években kialakítottunk egy kis pinceszobát, ott szoktam dolgozni a kővel, esetleg írogatni.

AZ ELSŐ SZOBROM

a Görög asszony nevet kapta. Hogy hogyan kezdtem szobrászkodni?! Hát ennek érdekes, és meglehet, sokak számára hihetetlen története van. Említettem, hogy többször is megműtöttek, összesen kilencszer. Hét évvel ezelőtt komoly hátgerincműtéten estem át. Dr. Urbánsky végezte az operációt az érsekújvári kórházban, ma is nagy tisztelettel és hálával gondolok rá. Csakhogy a műtét után több mint egy évig nem volt szabad leülnöm. Kizárólag állhattam vagy feküdhettem. El lehet képzelni, milyen az, amikor a „leülök egy kávéra” helyett állandóan csak „leállni” lehet. Igaz, az operáció után teljesen elmúltak a fájdalmaim, de állandóan fáradtnak éreztem magam. Egy alkalommal délután felmentem az emeleti hálószobánkba, és lefeküdtem. Olyan volt, mintha mély álomba zuhantam volna, de egyúttal mintha egy galériában is álltam volna, egy szinttel lejjebb, egy gömbölyű asztal mellett. Véső és kalapács volt a kezemben, és a görög asszonyfejet csináltam. Nekem mindig sok kisebb-nagyobb kövem volt a virágok mellett, a kertben s a házban is. Akkor felkeltem, megfogtam az egyik követ, lecipeltem és szóltam a férjemnek, hogy hozzon vésőt és kalapácsot. Ő kissé furcsán nézett rám, hogy mi történhetett, de hozta. És én nekiláttam az első szobromnak. Kalapácsot ugyan nem használtam, csak vésővel dolgoztam, de kilenc hónap múlva a mészkőből megszületett a körülbelül méretarányos, életnagyságú Görög asszony. Ma a Párkányi Városi Galériában látható. Állva dolgoztam rajta, az arc egyik fele nincs tisztán megmunkálva, hasított, nyomott felület. Addig semmit nem tudtam a szobrászatról, a technikákról meg pláne nem. Fogalmam sincs, mi történt valójában azon a bizonyos álomlátó délutánon. A következő szobrom, a Férfimaszk homokkőből készült, nemrég állították ki Esztergomban. Jött egyik szobor a másik után, és lassan elfogytak a ház körül a kövek. Egyszer, amikor az egyik ismerősünkkel, a kéméndi Várszegi László festőművésszel arról beszélgettünk, hogy mivel foglalkozom, megkérdezte, hogy miért nem megyek el a párkányi képzőművészkörbe. Én húzódoztam, hogy hát csak úgy, a magam örömére csinálgatom, de végül rábeszélt, menjek el az egyik összejövetelre, s vigyek be egy-két anyagot, legalább megnézik. El is indultam, cipeltem magammal a nehéz szobrokat. És leültem a galériával szemközti parkban, nem mertem bemenni. Várszegi Laci nézett ki, és szólt rám, hogy mi lesz. Közben a férjem is odaérkezett, megjelent, mert tudta, hogy nem fogok merni bemenni. Jött a park végén, és végül is együtt bementünk. Megismerkedtem a szakkör tagjaival, s elmondták a véleményüket a szobraimról. 1997-től vagyok a kör tagja, s azóta is sok segítséget és – ha kell – bírálatot kapok tőlük. Több ugyan a festőművész, de például Németh László kőfaragó és Magyar György, aki kerámiával foglalkozik, nagyon értékes tanácsokat adott. Magyar György arra is rábeszélt, hogy agyaggal foglalkozzam. Én nem olyan irányban haladok, mint ő, mert Gyuri égeti az agyagot, én pedig, mivel egyelőre nincs kemencém, kitaláltam egy sajátos dolgot. A tömör agyag egyébként is szétrobban a kemencében, tehát nem lehet kiégetni. Én egy agyagkeveréket használok, s bedrótozott fejformára húzom rá. Amikor már kőkeménységűvé válik, ugyanúgy vésővel formázom, mint más köveket. Kézzel csak ritkán alakítok rajta.

Az első alkotások egyikeEgy ideje vallásos témájú szobrokat is készítek, Mária szobrot, Jézus-fejet, feszületet. Szerintem ez a legnehezebb. Úgy megformálni, hogy az alakjukon átsüssön az ő kivételes lelkiségük. Bár nem szoktam egyébként sem modell után dolgozni. Mivel nem tanultam szobrászatot, és nagyon kevés tapasztalatom van, sokkal több idő kell ahhoz, hogy egy szobrot elkészítsek, mint bármelyik szobrásznak. A kőnél körülbelül hét-nyolc hónap kell. Kocsis Ernő, a nyitrai egyetem képzőművész professzora szokta mondogatni, hogy nagyon szívesen segítene nekem többet, csak nem érdemlem meg. Mert ezekre a munkákra nem szánom rá a napi 4–5 órát. De mivel én feleség vagyok, családom van, háztartásom, munkába járok, nem egyszerű összeegyeztetni a dolgokat. Bár azt is tudom, hogy állandóan fejlesztenem kellene magam. Az írás is nagyon leköt, magyarországi felkérésre most írom az életrajzomat, illetve egy életrajzi elemekkel átszőtt szépprózát. Nem tudom, hogy mi hajt, mi az, ami bennem van. Megálmodom a dolgokat, azután szeretem kipróbálni. A férjem nemrég hozott haza egy csomó, 18 centiméteres átmérőjű pléhdoboz fedelet. Kértem kis üllőt, kiskalapácsot, és elkezdtem dolgozni a pléhvel. A férjem eleinte segített, mert a pléhhez aztán végképp nem értettem. Ő mutatta meg azt is, hogyan kell a kész képet gázon kiégetni, s utána forró olajba mártani, hogy jellegzetes patinás színt kapjon. Készítettem pléhből napistent, de még ikebanát is. Most pedig az üveg foglalkoztat, a nyolc és a négymilliméteres üvegkép maratása. Kicsit szétszórt vagyok, azt hiszem, túl sok mindent szeretnék egyszerre. De úgy gondolom, addig boldog az ember, amíg fogékony a szépre és a jóra. És tesz is valamit azért, hogy mindezekből megteremtsen magában és maga körül annyit, amenynyire képes.