Kispap lett Cserhalmi növendéke

A cseh lakosokat elűzik, a zsidókat kitelepítik, a magyarokat szudéta cseh területre deportálják, miközben a pap a „kötelezőt” prédikálja. Kovács S. József számára nem volt teljesen idegen ez az élethelyzet. A romániai Lugoson született, nem messze Temesvártól, majd Nagykanizsán, a Piarista Iskolában és Budapesten, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tanult. 2015-ben lett a Kaposvári Egyetem színinövendéke.

Első filmszerepét utolsó éves egyetemistaként Kovács István háborús drámájában, a Szürke senkikben kapta. Döme, a történetbeli tizenhét éves szegedi galambász még Isonzónál is úgy képzeli, hogy sorkatonaként a hazáját védi. Az Osztrák–Magyar Monarchia többnemzetiségű felderítő csapatának tagjaként az életét kockáztatja olasz földön, az ellenséges vonalak mögött. „Amikor a herceget megölték Szarajevóban, és ez a nagy háború kitört – halljuk a film első kockáin –, én otthagytam az iskolapadot, fogtam az egyetlen galambomat, és berukkoltam katonának.” Megrendítő alakításáért Magyar Filmdíjjal jutalmazták. Orosz katonát játszott az Örök télben, málenkij robotra behívott fiú volt A sátán fattyában, de feltűnt A tanár című sorozatban is, mint diszgráfiás diák.

A kaposvári egyetem színművész szakán Cserhalmi György osztályában végzett 2020-ban. Azóta a Nemzeti Színház társulatát, Vidnyánszky Attila csapatát erősíti.
 
A felvételi heteiben foglalkoztatta már, hogy ki lesz az osztályfőnöke?

Nem igazán. Nekem csak az járt akkor a fejemben, hogy vegyenek fel, hogy végigjárhassam ezt az utat. Azt már a felvételi első fordulója után tudtam, hogy Szikora János, Hargitai Iván és Bagó Bertalan lesznek a tanáraink, mert a képzés párhuzamosan folyt Kaposváron és Székesfehérváron. De hogy ki lesz az osztályfőnökünk, azt csak a harmadik rosta után tudtam meg.
 
Ott már jelen volt Cserhalmi György?

Ő nem ült bent, de folyamatosan egyeztetett Berciékkel. Én ezt úgy kezelem, mint egy városi legendát. Megkérdeztük Bercit, hogy na és mit mondott Gyuri, kiket vegyetek fel? Állítólag annyit kért csak tőlük, hogy a legjobbakat.
 
Mikor találkoztak vele először?

Az első év első félévében. Székesfehérváron rendezte a Tizenkét dühös embert. Elmentünk az egyik próbára. Egy hosszú asztalt fabrikáltak a büfében, amögött ült ő is a színészekkel, és mi, az osztály, tizenhárom növendék, leültünk és néztük őket. El tudom képzelni, hogy ő már akkor sok mindent tudott rólunk. Bízott a felvételiztető tanárok szakmai ítéletében. Rájuk merte hagyni a döntést, hogy ki kerüljön be az osztályba. Végül is nagyon jó csapatot állítottak össze.
 
És rögtön az elején megkapta a Szürke senkik főszerepét?

Felvettek, és már izgulhattam is, hogy akkor most mi lesz, hogy lesz. Elvállalhatom ezt a filmet? – kérdeztem Gyurit. Egyébként már az első találkozásunknál kérte, hogy tegezzük, szólítsuk Gyurinak, nem szereti a tanárurazást. Ami szerintem jót is tett a kapcsolatunknak, mert így sokkal barátibb közeget tudott teremteni. Szóval odaálltam elé, megkérdeztem, kienged-e, és azt mondta, hogy igen, mehetek, de legyen meg a mesterség-, valamint a tánc- és mozgásvizsgám. A forgatási etap közepén a Pilisből jártam vizsgázni Székesfehérvárra. Ott tartották nekünk a gyakorlati, Kaposváron pedig az elméleti tantárgyakat.
 
Hogyan került aztán a csapat a Nemzeti Színházba?

Mint a törpék, mindig mentünk Gyuri után. Követtük őt. Ha a Nemzetiben volt feladata, akkor oda.
 
Az egyetemi évei előtt mennyire ismerte a munkásságát?

Őszinte leszek. Nem ismertem őt. Évekig Romániában éltem. Nemhogy Cserhalmi Györgyöt, a magyar filmes és színházi szakmát sem ismertem.
 
Nem okozott ez gondot a tanulmányai során?

Egyáltalán nem zavart. Az évek során próbáltam behozni a lemaradásomat. Ma már tudom, ki kicsoda, de még most sem állítom, hogy képben vagyok. Cserhalmi Gyurit színészként a Nemzeti színpadán láttam először, a Körhintában. Már az első tanóráján éreztem, hogy nagyon jó kezekbe kerültem. Sok mindenre felhívta a figyelmünket. Szép lassan rázódtunk bele a módszerébe. És rögtön partnerként kezelt bennünket, nem mint a tanítványait.
 
Törőcsik Mari, aki anno csak pár órát adott a színművészetin, azt mondta, ő nem tud tanítani, csak a történeteivel. Azzal, hogy a forgatásokon és a színházi próbákon megélt tapasztalatairól beszél. Cserhalmi György módszere miből állt?

Ő elsősorban arra tanított bennünket, hogy a végtelenségig őszintének kell lennünk egymással. Hetven felé közeledett, amikor mi, tizennyolc-húsz-huszonkét évesek a közelébe kerültünk. Nem a nyers, hanem az egyszerű őszinteséget várta el tőlünk. Ezzel nagyon nagy gátakat döntött le köztünk. Ebből tudtunk aztán építkezni. Inspiráltuk egymást. Mi őt, ő minket. A hagyományos tanár-diák viszonyt azonnal megszüntette, és kollégaként bánt velünk. Megvoltak ugyan a klasszikus tanmeséi, ahogy elmagyarázott valamit, de az is inkább olyan örömjáték volt nála, mint később minden próba. Az összes nehézséggel együtt, mert nyilvánvalóan voltak nehézségek is.

Mivel kezdtek az első színészmesterség órán?

A Kinek se nap, se szél című darabbal, Morus Tamás, a szentté avatott angol humanista, jogász, az anglikán és a római katolikus egyház vértanújának a történetével. Mások talán nem is választották volna ezt a darabot fiataloknak, hiszen nagyon nehéz, sokrétű a szöveg. Gyuri azonban pontosan tudta, hogy mi mit jelent. El tudta érni nálunk, hogy ezeket a gondolatokat hitelesen megfogalmazzuk. Legelőször úgy foglalkoztunk az anyaggal, hogy mindenki játszhatott mindent, hogy kipróbáljuk magunkat férfi és női szerepben is. Gyuri nem pedagógusként állt előttünk. Apánk helyett apánk volt. Fizikailag is gyakrabban találkoztunk vele, mint a saját édesapánkkal. Szívével-lelkével ott állt mellettünk. Lett tizenhárom gyereke, és mindenkihez megtalálta a kulcsot.
 
Voltak helyzetek, amikor távol a családjától úgy érezte, ezt csak vele tudja megbeszélni? Fordulhatott hozzá egészen bizalmas kérdésekben?

Bármikor. De még most is felhívhatnám. A legmélyebb magánéleti problémákról is beszélhettünk vele. Mindig tudott tanácsot adni, vagy valami olyat mondani, hogy jobbá tegye a kedélyállapotunkat. Mindig ott éreztem magam mellett. Akkor is, ha komoly lelki támogatásra volt szükségem, sőt még akkor is, ha anyagi segítségről volt szó. Ő is megtapasztalta annak idején, ez nem volt egyedi dolog, hogy ha felveszik az embert az egyetemre, onnantól fogva nincs pénze. És bizony korgott a gyomrunk rendesen. De csapatosan sosem kértünk tőle pénzt. Mindig egyéni problémáról volt szó. Egy ötössel, egy tízessel, max. egy húszassal bárkit kisegített közülünk.
 
Látta a Szürke senkiket?

Látta, és megdicsért. Gratulált is, amikor megkaptam érte a díjat. Soha nem fukarkodott az elismeréssel. Mindig megdicsért bennünket, ha valamit jól csináltunk. Ha viszont nem, akkor letolt.
 
Keményen, apai módon?

Nem volt odamondogatós. Egyszer-kétszer előfordult, hogy valamit keményebben fogalmazott meg, de azt is egyfajta apai szeretettel, mert huszonévesként nem mindig figyeltünk, bizonyos helyzetekben nem igazán koncentráltunk. Olyankor bizony hangosabban odaszólt.
 
Megfogalmazható, hogy mi az, amit tőle visz tovább a pályán? Amit tőle kapott, tőle tanult?

Egyet nem tudok kiemelni, csak többet. Először is: legyen gerincünk. Ne legyünk gyávák, minden helyzetben viselkedjünk bátran, még ha esetleg hülyeséget mondunk is, mert biztos lesz majd olyan rendező vagy valaki más felettünk, aki helyrerak bennünket. A színészet emberi oldalát akarta átadni. És megpróbálta kiirtani belőlünk a színészi allűröket. A rossz beidegződéseket. Arra ösztökélt, hogy ha valaki jól végzi a dolgát, akkor nem marad munka nélkül. Ez már be is igazolódott. Ő is eszerint él, és ezt adta nekünk is. Hogy jónak kell lenni a szakmában, és akkor számolnak veled. Biztos háromezer évvel ezelőtt is ez volt az igazság, de Gyuritól ez mégis hiteles.
 
Belehúztak olykor-olykor az éjszakába? Vagy csak a Nemzeti Színház társalgójában voltak hajnalba nyúló beszélgetéseik?

Mikor beszélgessünk, ha nem éjszaka? Nappal dolgoztunk. Reggel tíztől délután hatig bent voltunk a színházban. Utána jött a nagy megbeszélés. Én voltam nála is, a lakásában, egy igazán otthonos fészekben. De nem a bútorok és a berendezési tárgyak maradtak meg bennem. Inkább egy érzet. Ott lehettem egy színészbölény lakásában, és azt az energiát, ami ott volt, tetézte, hogy úgy éreztem magam, mint egy szellemi veterán remetebarlangjában. Ez az élmény egész életemben elkísér.

A szerző a Vasárnap munkatársa