Kilincs nélküli ajtó

A londoni Szent Pál-bazilikában látható William Hunt híres festménye, a Világ világossága. Jézus előlépve a félhomályból, lámpással kezében kopog egy benőtt, láthatóan rég nem nyitott ajtón. Mikor a festő a frissen elkészült képet megmutatta fiának, az rögtön fölfedezte: – Hisz erről az ajtóról hiányzik a kilincs! A művész kifejtette neki, hogy nem véletlenül. Az ugyanis az ember szívébe vezető ajtó, mely csak belülről nyitható. S bár Jézus rendíthetetlen kitartással kopog újra meg újra, de csak ha az ember szabad akaratából úgy határoz, csak akkor léphet be azon az ajtón.

Az említett festmény szimbolikája különös színezetet kap az e vasárnapi evangélium elolvasása után: mikor az ember kinyitja lelkét Krisztusnak, ő is ajtó előtt találja magát: „Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül...” – mutatkozik be Jézus János evangéliumában (Jn 10, 9). S bár nekünk tán furán hangzik, Jézus korában nem volt nehéz elképzelni a pásztort, aki aklának bejáratában fekve valóban amolyan „élő ajtót” képvisel. Jézus ajtaján azonban nem könnyű az áthaladás: alacsony és szűk az az ajtó.

Miért alacsony? Szemléltessük ezt egy manapság igen drámaian ostromlott bazilikán, a betlehemi Születés templomán. Mivel a régi századokban a fosztogató mohamedánoknak megvolt az a rossz szokásuk, hogy lóháton vágtattak be oda, a keresztények annyira alacsonyra igazították a templom ajtaját, hogy még az embernek is meg kell hajolnia, ha be akar lépni rajta. Mindenki tehát, aki meg akarja tekinteni Jézus születésének barlangját, kénytelen először meghajolni az alacsony ajtó előtt... Míg az, aki „lovon van”, kérkedő önbizalommal bír – a meghajlás az alázat gesztusa. Annak, aki egy életen át Istent keresve, egyre mélyebbre hatolva szeretné felfedezni őt, Jézus alázatra hívó ajtaja nélkül semmi esélye. „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – ösztönzi a Mester tanítványait –, senki sem jut az Atyához, csak általam.” (Mt 11, 29; Jn 14,6) Jézus ajtajának alázatra ösztönző erejét nagyon jól példázza Szent Pál esete: ennek a büszke embernek Damaszkusz előtt le kellett esnie a lóról, s néhány napra meg kellett vakulnia ahhoz, hogy rátaláljon Jézusra, az igaz Istenhez vezető ajtóra. (Csel 9, 1–9)

Ha Jézus ajtaja amúgy is oly alacsony (= megalázkodásra kényszerítő), miért kell még szűknek is lennie? A bibliai tanúságtétel ebben is nagyon következetes: „A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet!” (Mt 7, 13–14)

Ismertem egy különlegesen elhízott embert, aki fel akart jutni a római Szent Péter-bazilika kupolájába, de vissza kellett fordulnia, mert nem fért el a végső, nagyon szűk kis folyosóban. Elveszíteni a katedrális csúcsáról nyíló csodálatos látvány lehetőségét, valószínűleg nagyon fájdalmas élmény. Örökre elveszíteni annak lehetőségét, hogy Isten arcába tekinthessünk, egyértelmű tragédia. A szűk kapu egy szoros alagútra emlékeztet: minél szorosabb, annál hamarabb kell a gépkocsivezetőnek korrigálnia a haladás irányát, hogy sikeresen beletaláljon. Nem elég azt gondolni, hogy pár méterrel a bejárat előtt gyorsan-gyorsan elcsavarom a kormányt... Az örök élet szűk kapuján tehát nagyon nehéz hirtelen rögtönözve belépni. Ennek a lépésnek az előkészülete az egész életen át tartó őszinte és következetes keresés, a valódi értékek keresése, melyek az egyetlen, valódi ajtó, Jézus felé mutatnak.

Jézus szűk kapu, mert a hozzá hűektől megkívánja az önmegtagadást, az áldozathozatalt, a lelki növekedést, a szüntelen újra és újra kezdést. A szűk kapun nem tud általhaladni, aki nem Jézust választotta mint legmagasabb értéket, s nem vetett alá neki végérvényesen mindent. „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába” (Mt 19, 24). Pál Damaszkusz széles kapui előtt megalázkodva „szemétnek” tekint mindent, mi nem Krisztushoz vezet (Fil 3, 8).

Mikor az ókori hadvezérek győztes csatákból tértek meg, hatalmas diadalívek alatt vonultak be városaikba. Ezek nem voltak sem alacsonyak, sem szűkek. Épp ellenkezőleg – hatalmas pompázatosságukkal a katonai sikert voltak hivatottak kifejezni. És mégis, a győztesek dicsőségéről, a sikereik hatalmasságáról tanúskodó feljegyzések ott fakulnak valahol a levéltári porrétegek alatt.

Csak az egyetlen sikerről szóló feljegyzések azok, a Biblia, melyet az emberek a mai napig olvasnak – mint aktuális tanúságtételt, mint elévülhetetlen élethimnuszt. Ez a siker viszont nem a diadalív alatt menetelt, hanem véres verejtékkel küzdötte át magát a szűk kapun – a kereszt formájában. Ezt őszintén el kell mondani mindenkinek, aki végre úgy dönt, hogy lenyomja azt a belső kilincset szíve ajtaján.

A szerző római katolikus pap