Ki vagy te, Peer Gynt?

A soproni színház egy vezérmotívumra felfűzve, a remény évadaként hirdette meg a 2019/2020-as szezont, amelybe az európai keresztény kultúra szellemi örökségeivel, az aktuális identitás kérdéseivel, kihívásaival foglalkozó műveket válogatott be. Ebbe a sorba illeszkedik az ember örök útkeresését, elveszettségét, vágyai-ambíciói hiábavalóságát felmutató Ibsen-darab, amely a teátrummal sokéves szakmai kapcsolatot ápoló hazai Csavar Színház (vagyis Gál Tamás és Kiss Szilvia), valamint számos vendégművész (köztük Boráros Imre) közreműködésével elevenedik meg. Az előadást már láthatta a dunaszerdahelyi közönség, a hétvégén pedig a komáromi művelődési központban is megtekinthették. 
Pataki Andrásnak, az előadás rendezőjének van víziója – és ez egy alapvetően gazdaságos, takarékos vízió. Két felvonásra összevonva, a játékidőt erősen sűrítve-rövidítve, a kulcsfontosságú jelenetekre, képekre, tételekre összpontosítva, ezáltal a kihagyások, az el nem mondottak jelzésszerű sejtetését is meghatározó eszközként használva építi fel a saját Peer Gyntjét. Mindezt végigkíséri a zenekar és a színpadi zene, amely egyrészt atmoszférateremtő háttérnarratívaként fonódik bele az előadás szövetébe, másrészt helyenként már-már zenés klipek sorozataként tételezi a produkciót. 
Egyszerű lenne azt mondani, hogy a drámai költemény „kötelezők röviden” változatát kapjuk, de talán pontosabb az a megközelítés, hogy Pataki egy első, egy bevezető Peer Gyntöt rendez. Belekalkulálva, hogy vidéki színházban teszi ezt, ahol egy generációnyi néző valószínűleg legfeljebb ha egyszer találkozik az adott művel, plusz feltételezhetően a középiskolás korosztály is a célközönségbe tartozik, érthető a törekvés alapvető iránya. Konkrétan, hogy amennyire csak lehetséges, kifeszített fonalat adjon a kezünkbe, amelyhez tartva magunkat több-kevesebb biztonsággal végighaladhatunk a hol lírai, hol expresszív, hol szürreális képeket elénk vetítő, közben pedig tömény létfilozófiából kinövő ibseni labirintuson. 

A nyitó- és a zárókép, a két istentisztelet rituális keretbe helyezi az előadást, amelynek első felvonása alapvetően a főhős, a mások meséit sajátjaként megélő, a következményekkel, mások életével nem sokat bajlódó norvég falusi legény reális élete köré szerveződik, és két meneküléssel, Solvejg elhagyásával, majd Aase anyó halála után egy végső kivonulással ér véget. A második felvonásban Peer Gynt talán valós, talán megálmodott, talán fantáziaként megélt tér- és időbeli utazásának állomásai követik egymást a hazatérésig. Peer kicsúszik a halál markából, de a Gomböntő újra és újra feltűnik, kikényszerítve egy élet mérlegre helyezését, amelynek summájaként főhősünknek szembe kell néznie az ítélettel, hogy végső soron beteljesítette az első felvonás manóátkát: Figyelj, az eszed megértheti nyomban: / odakünn a sugárzó ég alatt / ezt mondja az ember: „Ember, légy magad!” / De minálunk másként hangzik a szó: / „Légy önmagadnak mindig elég, manó!” Amikor már nem marad érv, nem marad menekülési útvonal, a megváltás – vagy legalábbis a haladék – kívülről érkezik: Peer Gyntöt élete végén a teljes menyasszonyi díszben megjelenő Solvejg karolja magához, aki ebben a pillanatban egybemosódik az anya alakjával.
Fentebb már emlegettük az ibseni labirintust, és Gyarmathy Ágnes díszlete éppen ezt teremti meg a színpadon. A sötét térben egyetlen nagy, horizontálisan-vertikálisan tagolt forgószínpad van, amely valószínűleg nem véletlenül emlékeztet Escher különleges, fel-le irányt megkérdőjelező, önmagába folyton visszatérő lépcsőire, hiszen ugyanígy futnak Peer Gynt történetének körei is.
A soproni előadás világában egyvalaki számít igazán: Peer Gynt, vagyis Gál Tamás. Rajta kívül az Aase anyót alakító Horváth Zsuzsának van igazán módja szerepformálásra, aki él is a lehetőséggel, és nagyon szépen futja be az anya-fiú kapcsolat érzelmi tartományait. A többi szereplőre más típusú feladat vár, az általuk érzékletesen, plasztikusan megrajzolt figurák mintha mérföldkövekként, világítótornyokként bukkannának fel időről időre Peer Gynt útján, és a tárgy körüljárása, a főhős reflexiója a mérvadó. A főszereplő betegsége miatt kis híján elmaradt komáromi vendégjáték alatt érezhető volt, hogy az előadás nem pörög száz százalékon, de az is megmutatkozott, hogy Gál Tamás szinte eszköztelenül milyen tudatosan és érzékenyen formálja a saját képére a szerepet, nem mellesleg pedig az Áprily-féle fordításban elhangzó, még rövidített változatában is riasztó terjedelmű és súlyú, verses szöveget. Amely így megszólaltatva – hangterjedelmi gondok ide vagy oda – nem költeményként csillan fel, nem filozófiai tételként nehezedik ránk, hanem egy megélt sors minden játékosságát, fájdalmát, vergődését, beletörődését adja át. Legyen az emberi vagy manó.