„Kevés eszközzel sokat mondani”

Barátja, Orosz István így jellemzi őt: „kortól és helytől függetlenné, általános érvényűvé válnak plakátjai. A képek elhagyva eredeti funkciójukat, az iparművészet területéről átvonulnak az önálló képzőművészet világába.”

„Szlovákiai magyar családból származom, Köbölkúton születtem – mondja Rostoka. – Nagyapám a két világháború között vasutas volt Budapest Rákosrendezőn. Kisgyerekként sokszor vitt magával a magyar fővárosba. A hatvanas évek végén jelentek meg az első sztárgrafikusok, a frissen végzett képzőművészeti főiskolások munkái: 1968–73 között film- és kiállítási plakátokkal voltak tele a budapesti utcák. Főiskolás koromban előfordult olyan időszak is, amikor minden hétvégét Budapesten töltöttem. Sokat merítettem ezekből a látogatásokból, mivel a főiskolán nem ezt tanultam, hanem festészetet. Amikor végeztem, megbízást kaptam egy plakátterv elkészítésére. Azóta tervező grafikával foglalkozom.”

Pályája kezdetétől egészen 1993-ig szabadúszóként dolgozott. Nem lehetett könnyű...

Akkor még nem használtunk számítógépet. Nagyon nehezen lehetett hozzájutni szép betűformákhoz. Külföldi lapokból vágtam ki a betűket vagy lerajzoltam plakátokról, könyvborítókról. Innen jutottam el a grafikáig, illetve az illusztrációig. Az összes munkámat tussal és tollal rajzoltam meg. Mára a számítástechnika berobbant a tervező grafikába. Én arra törekszem, hogy beillesszem a kézi munkát a számítógépes műveletekbe. A lényeg, hogy a végeredmény ne váljon személytelenné.

Több évtizede van a pályán. Milyen feladat napjainkban tervező grafikusnak lenni?

Mára megfogyatkoztak a könyvtervezési- és a plakátmegrendelések. A reklám nagy területet elvett a tervező grafikusoktól. Nem készítünk már filmplakátokat, mert a főleg Amerikából importált filmekkel együtt jönnek a kész plakátok. A színházak nagyon szegények. Azelőtt szerettek plakátokat terveztetni, mert ez is kifejezésre juttatta arculatukat. Pozsonyban több száz hirdetőfal volt. Most csak néhány hirdetőoszlop van meg persze az óriásplakátok. A könyvkiadók is pénzhiánnyal küszködnek. Az igényes grafika nem olyan szembetűnő és tetszetős. Minden könyvborítón színes fotót látunk, abban a reményben, hogy azok jobban eladják. A minőségi tervezésre nincsen igény. Egy évben talán egy-két nagyobb könyv adódik, főleg művészeti monográfiák. Sok munka van velük, és igen gyengén honorálják őket.

Akkor min dolgoznak ebben a Pozsony belvárosában álló szép, régi házban?

Ezt a stúdiót tíz éve nyitottam meg egy fotóművész barátommal. Itt egészen más dolgokkal foglalkozunk. Nem vállalunk azonban reklám- és politikai kampányokat, termékkatalógusokat. Az éves jelentésekre összpontosítunk. A cégek minden évben kötelesek megírni egy beszámolót a gazdasági minisztériumnak. Ezekhez tervezünk igényesebb grafikát.

Azért néha könyveket is tervez, kiállításokon vesz részt...

Igen, most éppen a Pozsonyban élő Dušan Kállay képzőművész monográfiáján dolgozom. A könyv háromszázhatvan oldalas, és közel ezer illusztráció van benne. A két könyvet egyszerre készítjük szlovák és angol változatban, és szeptemberben jelenik meg. És igen kedves számomra az Orosz István-monográfia, amelyet 2002-ben készítettem. A hetvenes években Budapesten egy plakátkiállítás megnyitóján megismerkednem három grafikussal: Orosz Istvánnal, Pócs Péterrel, és Pincehelyi Sándorral. Ezek a grafikusok később alapítottak egy művészeti csoportot, és világszerte kiállítottak. Én nyitottam meg az utolsó kiállításukat Budapesten a Vigadó Galériában.

Melyik a legkedvesebb, illetve a legsikeresebb munkája?

Egy és ugyanaz. A nyolcvanas évek elején plakátot készítettem a Szlovák Nemzeti Színház Don Juan-bemutatójához. A tűvel átszúrt lepkét ábrázoló tervet nem fogadták el, mert a megrendelőt a lepke alsó része férfi altestre emlékeztette. Nagyon sajnáltam, és pár évvel később saját költségemre kinyomtattam. Plakátkiállításokra küldtem. Tíz évre rá, 2002-ben a Szlovák Posta éppen ezt a plakátot választotta ki egyik bélyegére, amely milliós példányszámban jelent meg.