Kétszáz éve született Victor Hugo

Az irodalomtörténetírás Lamartine 1820-ban megjelent Költői elmélkedések című kötetét tekinti a francia romantika nyitányának, de ezt a stílusirányzatot végül is nem ő, hanem Victor Hugo vitte diadalra, akinek költészete és prózája meghatározó módon alakította át a 19. századi francia közízlést és közgondolkodást, sőt bízvást hozzátehetnénk, hogy az európai közgondolkodást is. A serdülő Hugót a családban ambivalens hatások érték: apja, a besanconi helyőrség tisztje, később a császár egyik tábornoka, Voltaire művein csiszolódott szabadgondolkodó volt, akit gyakran szólított el a kötelesség Itáliába vagy Spanyolországba, így idővel elhidegült kispolgári származású, kissé konzervatív feleségétől, aki a válást követően három fiával az 1810-es évek derekán Párizsban telepedett le. A nagyvárosi környezetben az írói ambíciókat dédelgető fiatalember jól érezte magát; hamarosan találkozott a kor egyik-másik neves tollforgatójával, s mindenekelőtt Chateaubriand és köre volt rá erős hatással. Húszévesen jelentette meg első verskötetét (Ódák), a következő öt év az egyéni hang keresésével telt el. 1827 újabb fordulatot hozott az életében: az addig klerikális és royalista (az ilyenekre szokták mondani, hogy reakciós) gondolkodású Hugo liberálissá és köztársaságpártivá válik, de legalábbis Napóleon-hívővé, s a Vendome téri oszlophoz írt ódájában sokak nevében fogalmaz, amikor szárnyaló szavakba önti francia nemzeti érzelmeit. Az említett esztendőben írta első drámáját, a Cromwellt is, amelynél azonban maradandóbbnak bizonyult a hozzá csatolt bevezető tanulmány – a francia romantika egyik első esztétikai manifesztuma. Hugo szinte akarata ellenére lett az ifjú romantikusok vezére, s amikor 1830 februárjában bemutatták Hernani című drámáját, zömében ifjú hívei a nézőtéren ölre mentek a lélekben megvénült királypártiakkal. A drámához írt előszavában Hugo összekapcsolja a politikai és a művészi megújhodás kérdését: „A nagy dolgok után, melyeket apáink véghez vittek s melyeket magunk is láttunk, elvetettük a régi társadalmi formát, hogyan ne vetnénk el a költészet régi formáját is? Új népnek új művészetet!“ Maga a darab, amely nyomán később Verdi operát is írt, egy bonyolult szerelmi négyszög – melodrámai elemekkel. Hogy mégis politikai indulatokat gerjesztett, elsősorban királyellenességével magyarázható. Néhány hónappal később ezek az indulatok a barikádokra vitték a párizsiakat. Eközben Hugo, akit addig elsősorban költőként tartottak számon, már javában dolgozott egy regényen, amely talán a legnépszerűbb lett valamennyi műve közül: ez A párizsi Notre-Dame. Az író, Walter Scott nyomán, a történelmi regény műfaját hívta segítségül politikai és művészi elveinek kifejtéséhez. A szépséges cigánylány és a púpos, csúf toronyőr középkori történetét ma is milliók olvassák, és az elmúlt évtizedekben többször is filmre vitték. Legemlékezetesebb változatában Esmeraldát Gina Lollobrigida alakította. A melodrámai elemekkel átszőtt regényt, amelynek maga Párizs az igazi főszereplője, a nagy francia történész, Michelet „a költészet katedrálisának“ nevezte. Valóban, Hugo prózaíróként sem tagadja meg költői alkatát, de az egyes leírásokban a festői énje is megnyilvánul. Ez a polifon lüktetés feledteti a cselekmény helyenként fantasztikus és nehezen hihető fordulatait. A következő két évtizedben ismét a költészet vált Hugo legfontosabb megnyilvánulási formájává, s ekkor születtek azok a versei, amelyek a francia líra egyik legkiemelkedőbb alakjává emelték. A romantikát mélyen megvető André Gide, arra a kérdésre: véleménye szerint ki a legnagyobb francia költő, a következő tömör választ adta: „Victor Hugo, sajnos“. Gide szavai pontosan kijelölik Hugo kivételes helyét a francia irodalomban. Hugót, a költőt ma már kevésbé ismerjük, pedig a 19. század negyvenes éveiben egész Európában sokan forgatták verseit. Petőfi szobájában Vörösmarty képe mellett Victor Hugo arcképe függött a falon. De jellemző Hugo érdeklődésére és tájékozottságára, hogy ő is ismerte a költőt, sőt versben is megörökítette, és emléket állított az elbukott magyar szabadságharcnak is. De a drámához sem lett hűtlen. Az 1830-as évek második felében íródott talán legsikerültebb darabja, a Ruy Blas, amelyet a magyar színpadokon a Királyasszony lovagja címmel szoktak időnként bemutatni. A formailag kevésbé sikerült A király mulat című drámája nyomán ismét csak Verdi írt örökbecsű operát Rigoletto címmel. Victor Hugo életébe az 1850-es évek újabb fordulatot hoztak. Amikor Bonaparte Lajos III. Napóleon néven császárrá kiáltja ki magát, és ezzel vége szakad a köztársaságnak, az ünnepelt író inkább az önkéntes száműzetést választja. Az Angliához tartozó Guerneseyben telepedett le, itt írta a hatalmat bitorló III. Napóleon elleni pamfletjeit, a Fenyítések, a Szemlélődések és a formai szempontból egészen kivételes Századok legendája című versgyűjteményeit, s itt született meg legterjedelmesebb és legnagyobb hatású regénye: a Nyomorultak is. Főhőse, a kenyérlopás miatt gályarabságra ítélt, majd a regényben szinte heroikussá növő Jean Valjean lélektanilag ugyan nehezen magyarázható személyiség, és a sok szálon futó cselekmény is inkább megbontja a mű esztétikai egységét, ennek ellenére Victor Hugónak sikerült egy olyan történetet megalkotnia, amely ma is éppúgy lenyűgözi az olvasókat, mint annak idején. S ahogy Hugo drámái a nagy olasz operaköltőt, Giuseppe Verdit ihlették meg, úgy hatottak regényei a filmrendezőkre. Természetesen a Nyomorultakat is többször megfilmesítették (még Indiában és Japánban is!), néhány éve A tenger munkásai című regénye nyomán forgatott tévéfilmet is láthattuk. Sajnos ezek a feldolgozások nem tudják hitelesen visszaadni azt az atmoszférát, amely ezekből a könyvekből árad. Igaz, a közel kétezer oldalt kitevő Nyomorultakból akár szappanoperát is készíthetnének, de Hugo mélységes humanizmusa, bölcsessége és utánozhatatlan költői nyelve mégsem érvényesülhetne igazán. Victor Hugo több mint nyolc évtizedet átfogó élete során többször is változtatott alkotói szemléletén és módszerén, életműve mégis egységesnek tűnik. Ez nyilván azzal is magyarázható, hogy mindig sikerült magasabbra lépnie és megújhodnia.