Két kontinens városa, Isztambul

Amikor pedig az Aranyszarv-öbölben lehorgonyzó hajónk fedélzetéről alkalmunk adódik kissé részletesebben is megismerkedni a város történelmi hangulatot idéző látképével, valamint páratlanul szép fekvésével, tudatosítjuk csak igazán, hogy Isztambul egyben a különböző kultúrák találkozóhelye is, ahol a bizánci, az arab, a szecessziós stílusban emelt műemléképületek, a hatalmas városfalak, a szultáni paloták, a fedett Nagybazár úgyszólván szervesen kiegészítik egymást. Igaz ugyan, hogy ma már a müezzin helyett hangszóró szólítja fel Allah imádatára az igazhitűeket, ez azonban éppoly természetesnek tűnik, mint a sugárutakon a száguldó gépkocsik tömege, vagy a két városrészt s egyben két kontinenst összekötő 1500 méter hosszú, 65 méter magas Boszporusz-híd, melyet a város lakói a két földrész népeit összekötő kapocsnak tekintenek, valamint az állandóan zsúfolt Galata híd.

Amikor viszont a kikötőből a dimbes-dombos utcácskákon városnézésre indulunk, bizony az elmondottak ellenére nem valami felemelő látvány tárul elénk. Sok esetben ugyanis nem gépkocsik, sőt nem is lovas vagy öszvérfogatok szállítják az árut rendeltetési helyére, hanem a csaknem földig görnyedt, idő előtt megöregedett emberek, s nem egy esetben asszonyok vagy fiúgyermekek roskadoznak a terhek súlya alatt, ami számunkra bizony egyszerűen érthetetlen és elképzelhetetlen. A kapualjakban, járdák mentén pedig vegyes életkorú és nemű szerencsétlenek nyújtják kezüket a járókelők felé, alamizsna reményében. Sajnos, hiába igyekszem elterelni a figyelmem e szomorú látványról, a benyomások végigkísérnek egész isztambuli tartózkodásom folyamán.

Az i. e. 658-ban Byzantion (Bizánc) néven alapított várost ugyanis később Isztambulnak, majd pedig 330-ban, amikor Nagy Konstantin császár Rómából ide helyezte át székhelyét, Konsztantinapolisznak, azaz Konstantinápolynak keresztelték át. 1453-tól, amikor II. Mehmed szultán elfoglalta, egészen 1923-ig, vagyis a Török Köztársaság kikiáltásáig az Oszmán-török Birodalom fővárosa volt. A köztársaság első elnöke, a haladó szellemű és humanista Kemál Atatürk lett, akit honfitársai tiszteletük jeléül a Haza Atyjának neveztek el.

Városnézésünk során első utunk a Hagia Szophia (Isteni bölcsesség) egykori székesegyházba vezet, mely 532–537 között, tehát 5 év rekordidő alatt épült fel, s egy évezreddel előzte meg a római Szt. Péter-bazilikát, csodálatos építészeti harmóniájával nemcsak a kortársakat nyűgözte le, a mai látogatót is bámulatba ejti. Jóllehet II. Mehmed szultán mecsetté alakította, az épület jellegén semmit sem változtatott. Hála és tisztelet Atatürk előrelátásának, 1935 óta mint múzeum tölti be hivatását. Betérve a Kék Mecsetbe viszont az a benyomásunk, mintha egy kék fényben úszó, földöntúli terembe értünk volna. Természetesen nem mulasztjuk el megcsodálni a szultánokról elnevezett Szulejman, Mehmed és Bajszid mecsetet sem, az arab építőművészet eme kiemelkedő alkotásait, valamint az egykor 100 000 néző befogadására alkalmas Hyppodromot (Lóversenypályát). A jelenleg Top Kapi Szeráj Múzeum néven ismert egykori palotasor viszont mérhetetlen értékű műkincseivel kápráztat el, melyeknek összértékéből minden egyes török család számára összkomfortos lakást lehetne építeni. Ugyancsak itt szemlélhettük meg Mohamed próféta köntösét, kardját, egy fogát, sőt egy ládikóban még a lábnyomát is. Ugyanakkor menten kijózanít a hírhedt Kalitka-terem látványa, ahol a hatalmukat féltő szultánok egykor legközelebbi hozzátartozóikat gyilkoltatták meg.

A fedett Nagybazár felé haladva, amely 200 000 négyzetméternyi területen 3300 üzletével várja a vásárló közönséget, hirtelen egy cipőtisztító fiúcska toppan elém, aki angol, lengyel, majd pedig meglepetésemre tört magyar nyelven ajánlatot tesz, hogy akár egy csomag cigarettáért is hajlandó cipőmet fényesre tisztítani, aminek nem tudok – a magyar szó hallatán – ellenállni. Ezek után a Nagybazárban már óvatosabb vagyok, s így komolyabb vásárlás nélkül hagyhatom el a város eme kedves színfoltját.