Képzelt lények könyvei

A „képzelt lények” pontos és kimerítő tárházának megalkotásához valóban szükségesnek tűnik meghatározni a valóság és a képzelet közti határvonalat, ám az irodalom nem egzakt tudomány, így a módszerei sajátosak: úgy próbálja megtalálni ezt a határvonalat, hogy egyúttal el is mossa. Így aztán kijelenthetjük, tulajdonképpen minden fikciós irodalom a képzelt lények birodalma, még ha egy ilyen általánosításon alighanem számos szerző felháborodna is.

A képzelt évszázad

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"243102","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","style":"float: left; width: 148px; height: 237px; margin: 5px;","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Bánki Éva Fordított idő című regényét alapvetően meghatározza a „képzelt lények” behatárolásának kérdésköre, hiszen szereplői maguk sem tudják, hogy ők valójában emberek vagy természetfeletti (esetleg -alatti) csodalények. Persze miként lehetne ezt teljes bizonyossággal eldönteni egy olyan korban, amelynek egyesek magát a létezését is kétségbe vonják? Bánki regénye a népvándorlás korának végén, a 8–10. század tájékán játszódik különböző európai helyszíneken, Dániától Hispániáig, egy olyan korban, amikor Nyugat-Európában idétlen viccnek tartják azt a híresztelést, hogy valahol létezik még egy Bizánc nevű birodalom, ahol megmaradtak a római császárok. (Egészen addig, míg meg nem jelenik a normann udvarban egy Nikophorész nevű öregember, aki a bizánci császár követének mondja magát – persze aztán ő is eltűnik.) Egy olyan kor ez, amikor senki sem tudja biztosan, hol vannak a birodalmak valódi határai, meddig törtek előre valójában a gyenge keresztényeket végre saját hitük magasságába „felemelő” mórok, és amikor még országok sorsa múlhat azon, hogy egy fekete hajú kislányt tündérnek hisznek. Riolda, a regény főszereplője saját helyét keresve barangolja be ezt a feldúlt, képlékeny világot, amelyben az uralkodók megtilthatják a befejezett múlt időt, és a szél is álmokat sodor a tengeren át. Egy ilyen megfoghatatlan kort nem lehet másképp hitelesen megjeleníteni, mint ezen a finom, érzékeny, lírai nyelven, amely a legtermészetesebben tud átcsapni kegyetlen nyerseségbe – Bánki Éva bevisz minket a sűrűbe, hogy kedvünkre bolyonghassunk benne.

A történetet nem könnyű szétszálazni: a rengeteg szereplő mind-mind félig valós, félig képzeletbeli alakban jelenik meg előttünk, ahogy maga a kor is, amelyben élnek. Keretet Riolda és Illighaen személye képez, előbbi a valóságon túli birodalom követe, aki folyamatos megmenekülését annak köszönheti, hogy tündérnek tartják, utóbbi pedig tudósként a valóságot szeretné körbejárni, ám az minduntalan kicsúszik a kezéből. „Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amelyből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet” – így szól a tudós Illighaen egyik vezértétele, amelyhez azonban képtelenség igazodni. Hogyan lehetne például valós képet alkotni annak a névtelen szigetnek a szörnyszülött lakóiról, ahonnan Riolda is származik, ha a képletből kivonnánk a félelmet, a rettegést és a bizonytalanságot? A szorgoknak nevezett lényeknek megtiltották, hogy beszéljenek, rabszolgaként használják őket, ám emberutódokat nemzenek a segítségükkel. Az ő lényüket nem határozza meg más, mint a rettegés, mégis ők azok, akikre a legrosszabbkor is számítani lehet.

Bánki Éva regénye egy „képzelt század” rekonstrukciójára tesz kísérletet, kinyitva a képzelet Pandóra-szelencéjét, és életet lehelve egy rendkívüli világba, amelyet történelmi valójában is lehetetlen leválasztani a képzeletről.

Bánki Éva: Fordított idő. 

Jelenkor, 2015. 280 oldal.

A kifordított jövő

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"243103","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","style":"width: 120px; height: 168px; margin: 5px; float: left;","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

A fordított idő jelensége az alapja Tatyjana Tolsztaja A macskány című regényének is, itt azonban nem a ködös múltban, hanem a távoli, ismeretlen jövőben járunk. Ebben a jövőben azonban épp hogy csak felfedezték a kereket, nem léteznek gépek, és az emberek a legkülönfélébb babonák rabjai. Kétszáz évvel a Robbanás után a mai Moszkva helyén egy primitív telepet találunk, melynek lakói degenerált őskori társadalmat alkotnak. Azért degenerált, mert ez a primitívség egyáltalán nem a naiv, Rousseau-féle, a természettel együtt érző primitívség, hanem egy megbomlott kor, a megszakadt idő perverz kifordítottsága. A Robbanás után kétféle ember létezik: a Régentiek, akik még a Robbanás előtt születtek, és gyakorlatilag halhatatlanok és a többiek, akik a legkülönfélébb „Következményekkel” küszködnek. A macskány szereplői tehát egytől egyig olyan képzelt lények, akik nem romantikus legendákban születtek meg, hanem a huszadik század technológiai és politikai salakjában „szöktek szárba”, mint a radioaktív romlás virágai.

Korcsok, kohinorrok és a legkülönfélébb mutánsok népesítik be a regény lapjait, akik a Moszkva helyén létező telep, Fjodor-Kuzmicsszk lakói, és egy nagyon szigorú kasztrendszer alapján különülnek el egymástól. Az elbeszélő Benedikt, akinek a szemén keresztül követhetjük az eseményeket, nem ismer más nyelvet, mint a telep elkorcsosult nyelvét, ezért időbe telik, míg valós képet kapunk például a korcsokról: „Borzalmas fajzatok, a csuda tudja, emberek-e, nem-e, az arcuk amolyan emberforma, de a testük gyapjas, és négy lábon szaladoznak.” Később aztán kiderül, a korcsok a Robbanás előttről itt maradt prolik, akiket a mai Fjodor-Kuzmicsszk urai egyszerű szánhúzóként dolgoztatnak. A mi saját nézőpontunk mellett azonban Benedikté is változik a regény folyamán: először minden Következménytől (azaz a Robbanás kiváltotta mutációtól) mentesnek tartja magát, míg fel nem világosítják, hogy a hátsójából kinőtt farkacska nem természetes, ő is ugyanolyan mutáns tehát, mint körülötte mindenki. Ezzel kezdődik tulajdonképpen Benedikt pokoljárása, melynek során az egyszerű, jóhiszemű fiatalember teljesen kivetkőzik önmagából, és beleveti magát a pusztításba.

A macskányban persze olyan képzelt lényekkel is találkozunk, amelyek az „új őskor” népének legendáiban élnek: ilyen maga a macskány is, amely mint a görögök erinnüszei gyötri az emberek lelkét és őrzi a telep határát, de soha senki nem találkozott még vele szemtől szemben. Vagy ilyen Paua, a szépséges, bódító mesebeli madárkirálynő. Maga Benedikt sem igazodik ki a képzelet és a valóság határain, nincs tisztában a saját nyelvével sem: a Robbanás utáni nyelv egyszerre naivan népies és idegenül torz, amit M. Nagy Miklós fordítása kiválóan közvetít. A nyelv Fjodor-Kuzmicsszkban ugyanúgy mutálódik, ahogy minden más, és innen egyetlen irányba vezet csupán az út: a pusztító zsarnokságba.

Tatyjana Tolsztaja: A macskány. Európa, 2016. 372 oldal.

A nemzet löncshúsa

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"243104","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","style":"width: 170px; height: 272px; margin: 5px; float: left;","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]„Az emberi szív szomorú, / a test boríték” – Nemes Z. Márió első kötete, az Alkalmi magyarázatok a húsról második versében olvashatjuk ezeket a sorokat, amelyekből szervesen nő ki – vagy mondhatnánk: mutálódik – az életmű folytatása. A szerző legutóbbi verseskötete A hercegprímás elsírja magát címmel jelent meg, és az előző kötetek abszurd, nyers, húsbavágó világát egy meghökkentő keretbe helyezte. A kötet két ciklusból áll: Arborétum és Heraldika, a kettőben pedig közös, hogy a történelmet, a mitológiát, a szájhagyományt a legközvetlenebb „nyelvbiológiai” szempontból közelítik meg. Egy korábbi, az Irodalmi Szemlének adott interjújában a szerző mint a „nemzet löncshúsáról” beszélt kötetének alapanyagáról. Ami biztos: a magyar nemzeti mitológiáról ritkán olvashatunk ilyen hátborzongató színezetű írásokat: ez a kötet maga a hagyomány elevenen fortyogó, önálló életre kelt boszorkánykonyhája.

Nemes Z. Márió alkatilag kísérletező költő, szövegeinek befogadása nem mindig egyszerű, elutasítja a bevett, kényelmes kódokat, és állandóan valami váratlan nyelvzamat „kikotyvasztására” törekszik („Nincsenek lépések, mert minden / inkább kígyózó anyag és cuppogás, / akár a főzelékben” – Arborétum, 11.). Befogadására nincs általános recept: a látszólagosan koherens, prózai jellegű narratív megoldások ugyanúgy beugratják az olvasót, ahogy az első pillantásra naivnak tűnő lírai sziporkák. A szövegek iróniája is eltér a megszokottól, nem nevezhető sem csipkelődőnek, sem szellemesnek, sokkal inkább elemi irónia ez, amely a szövetek baljós mélyrétegeiből szivárog fel.

A kötet lapjait a legkülönfélébb hibrid lények népesítik be, amelyekre nem mindig ismerhetünk rá egyértelműen. Például az Életadó című versben egy „néni” szövegét olvashatjuk („Szavamat szavamba öltöm, / mert egy néni vagyok”), nem egy konkrét mitológiai szereplő határozza meg tehát a verset, míg a Piros víz című vers konkrétan a „törpék falujában” játszódik. De a népi mitológián túl a kulturális tér is szerepet kap a kötetben, elég csak az Artaud bőrpofája című verset említenünk. A második, Heraldika című ciklusban pedig már olyan szereplők bukkannak fel, mint Batthyány Ilona vagy Hany Istók. Ami a két ciklusban azonos: a hús lüktetése, a testek parázna egymásba fonódása, aminek tálalása túlmegy minden emberi erotika felfoghatóságán.

Nemes Z. „löncsművészete” olyan irányzatot honosít meg a magyar irodalomban, amely eddig javarészt a nyugat-európai, főként angolszász irodalmakban volt jelen, a bizarro néven ismert irányzathoz áll közel, amelyet Nemes Z. saját bevallása szerint is nagyra tart. Nemes Z.-nél ez a törekvés A hercegprímás… esetében leginkább abban merül ki, hogy a nemzeti mitológia elemeit szürreális, horrorisztikus trashelemekkel vegyíti, s a magyar közeg népies jellege folytán itt még az „agrártrash” műfaja is szóba kerülhet. (Némi elrugaszkodottsággal azt is mondhatnánk: íme az új népi irodalom.) Ennek a nyelvi világnak a határai egyelőre nehezen meghatározhatók, ami biztos, hogy Nemes Z. burjánzó, rengeteg stiláris és kulturális kódot kitűnő költői érzékkel játékba hozó versei a mai magyar irodalmi termés legszaftosabbjai közül valók, az ínyencek számára kihagyhatatlanok.

Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát. Libri, 2014. 80 oldal.