Kassához köti több szerepe is

Hasznosan, tartalmasan akarta eltölteni az időt a legnehezebb hetekben is. Minden lehetőséget megragadott, hogy a járványtól függetlenül zavartalanul dolgozhasson. Folytatni akarta, és folytatta is, amit korábban elkezdett. Sőt még azt is, amit évekkel ezelőtt. A színházi és filmes tábort, 8–14 éves gyerekeknek.

Nem húzta le a rolót a vírus miatt, nem adta meg magát. Mindig ilyen bátor?

Mivel volt egy három hónapos tavaszi pihenő, úgy éreztem, a nyarat már mindenképpen munkával kell eltöltenem. Bár a helyzet kérdéses volt, a nyári tábort semmiképpen nem akartam lefújni. Várták a gyerekek, és nagyon vártam én is. Korlátozott létszámmal meg is hirdettem. Az elmúlt évekhez képest csak annyit változtattam a szervezésben, hogy egyszerre nem negyven gyerkőccel foglalkoztam. Két csapatra osztottam őket. Augusztus első hetében a magyar ajkú gyerekekkel magyarul dolgoztunk, a második héten pedig a szlovák nyelvű tábort nyitottuk meg. Negyedik éve foglalatoskodom a jelentkezőkkel. A módszert még a budapesti éveim alatt, a Bárka Színházban kísérleteztem ki. Miután a gyerekek megismerkednek egymással, írnak egy történetet, és azon dolgozunk egész héten. Egyik részét megfilmesítjük, a másikat színpadra visszük, a végén pedig bemutatjuk a szülőknek.

A semmiből teremtenek valamit.

Ez a legnagyobb csoda számomra. Hogy vannak a gyerekek, van egy adott téma kiindulási ponttal, konfliktushelyzettel, a végkifejletig pedig minden szépen elsimul. Sok mindent felölel ez a munka. Történetírást, a színpadi megjelenítés formáját, alapfogalmak megismerését, próbát, a színészi játék velejáróit. Aki nem akar szerepelni, az a háttérmunkában, a díszletezésben, a jelmezek összeállításában segít. Sokrétű tevékenység ez. Mindenki megtalálja benne az örömet. Természetesen én is. Engem boldogít, ha közösen létrehozunk valamit. Egy produktumot, egy kis előadást, amelynek én is részese vagyok, hiszen megpróbálom belerakni a saját gondolataimat is. Napközis tábor a miénk, de nem csak kassaiak és környékbeliek vesznek részt rajta. Vannak szülők, akik már úgy szervezik a nyári kirándulásaikat, hogy a gyerkőcük velünk tudjon tölteni egy hetet. Családok számára is csábító a tábor. Gyerekekkel dolgozni nekem mindig óriási öröm és kihívás is egyben. Egyszerűen üdítő. A szemléletük, ahogy a világot látják, mindig frissítő számomra. A könyörtelen őszinteségüket is szeretem, mert spontánok. Érzékeltetni tudják, amit gondolnak. A végén már az ő szemükkel látom magamat. Őszinte visszacsatolás ez a munkámra, a saját létezésemre. Mintha tükörteremben járnék közöttük. Amit már észre sem veszek magam körül, arra ők felhívják a figyelmemet. Mindig rácsodálkozom, hogy jé, nekem ez eszembe sem jutott volna. Újra felfedezem általuk a világot. Partnerként kezelem őket a munkában. Megtehetem. Én nem a tanító nénijük vagyok, aki tíz hónapokat tölt velük. Nem vagyok korlátokhoz, tananyaghoz kötve, így sokkal szabadabban tudunk dolgozni. Azt pedig, hogy partneri viszonyt állítok fel, tehát nem gyerekként kezelem őket, nagyon meghálálják. Ján Sebechlebský rendezését, a Mese a gyógyvízről című filmet is komolyan vettem.

Ez volt az első mesefilm, amelyben szerepet vállalt?

Játszottam már a Hajszálon lógó szerelemben is. Ott a szegény legény anyukája voltam. Egy zenés meseklipsorozatban pedig a Mókus néni szerepét kaptam. Van is ezzel kapcsolatosan egy kedves történetem. Elmentem tornázni egy pozsonyi edzőterembe, jól megtermett testépítők közé. Ott tébláboltam köztük az én teltkarcsú alkatommal. A végén, amikor a pultnál leadtam az öltöző kulcsát, odalépett hozzám egy kigyúrt, dupla szekrény formájú férfi, és úgy szólított meg, hogy panyi Vevericska. Döbbenten néztem rá, mert mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez a fura fazon majd azt fogja mondani, hogy imádnak a gyerekei. De aztán jót derültem.

Visszatérve a Mese a gyógyvízről című filmhez: mennyire élvezte a molnárné szerepét?

Először annak örültem, hogy újra dolgozhatok, és kamera előtt állhatok. Hogy újra történik velem valami. A másik nagy örömöm az volt, hogy Mokos Attila játssza a férjemet. Mi még sosem dolgoztunk együtt. Sem filmben, sem színpadon. Nagyon jól ismerjük egymást, de munkában most találkoztunk először. Ráadásul férj és feleség felállásban. Dolgos, tisztességesen élő, derűs asszony vagyok, aki félti, minden leselkedő veszélytől óva inti egyetlen fiát, az egyszerű molnárlegényt, aki a történet végén elnyeri a királylány kezét. Imponáló volt számomra, hogy a rendező nem egy mézes-mázos történetben gondolkozott. Valós helyzeteket állított fel hús-vér emberekkel. A Titkos életek című sorozatban dolgoztam vele, és tudtam, hogy nem azért vállalkozott egy mesefilm megrendezésére, mert most éppen nem volt jobb dolga. Szívvel-lélekkel csinálta, mintha egy felnőtteknek szóló játékfilmet forgatott volna. Profi volt a stáb is. A mágikus hatást egy többméteres hosszú füstgéppel hozták létre. Félhomályban, sűrű füstben, lámpással a kezünkben kerestük a fiunkat Attilával, s mivel hasonló a humorérzékünk, ezt a jelenetet is úgy oldottuk meg, hogy az izgalom némi humorral vegyüljön.

Az esküvője mennyire volt mesés?

Eredetileg nyolcvan-száz emberrel számoltunk, végül szűk családi körben tartottuk meg. Annyira áldásos időben zajlott minden! Szerencsénk volt, mert május harmadik hetében enyhült a szabályozás. Akkor már harminc ember lehetett együtt, nem pedig tíz, mint azt megelőzően. A családtagokat arra is felkészítettük, hogy az is megeshet, csak a két tanú lesz ott velünk a házasságkötésen. Valahogy elfogadták, vagy inkább beletörődtek. Később azt kellett mondanunk a vendégeknek, hogy szerdán dől el, ott lesznek-e a szombati esküvőn. De aztán ott lehettek, és mindenki boldog volt. Meglett a pozitívuma annak is, hogy a járvány idején kötöttünk házasságot. Ha egy munkafolyamat idején lett volna az esküvőnk, nem tudtam volna annyi időt szentelni a szervezésre, mint így. Ezért is lett olyan nagyon személyes az egész. A Jóisten is mellénk állt. A menyasszonyi csokrom bazsarózsáit Kassán, a Dominikánus téri piacon vettem egy nénitől. A terem díszítésében az unokahúgom segített. Összeszedtem a padláson a régi üvegeket, vázákat, csipketerítőket, amelyektől már nemegyszer meg akart válni az édesanyám, de a nagymamám, erre pontosan emlékszem, mindig azt mondta: „Anikó, ez a te stafírungod!” Mindenből vittem szimbolikusan egy-egy darabot, és az egész úgy hatott rám, mintha a családom rég eltávozott tagjai is ott lettek volna.

A menyasszonyi ruhája sem volt hagyományos. Könnyen lemondott a fehér színről?

Filmben, színházban, sorozatban férjhez mentem már párszor. Mindig fehér ruhában. Olyan habos tortás fehérben. A saját esküvőmön, mivel nem húszévesen mentem férjhez, nem fehér ruhában láttam magam. Az alkatomhoz illő pasztellszínben gondolkoztam. Ebben is szerencsém volt. Az esküvőnk előtt egy héttel nyitottak ki a boltok, így a ruhámat is megválaszthattam. A púderrózsaszín mellett döntöttem. Kicsit antik stílusú, könnyed ruha volt, amelynek a finomságát az anyagban lehetett érzékelni. Telitalálat volt. Ezt próbáltam fel harmadikként, és azonnal tudtam, hogy ez kell.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy egész Európán átívelő nemzetközi színházi produkció alkotótársa az Angliában élő Lévay Adinával és a darabbeli partnerével, a Komáromban játszó Bandor Évával egyetemben. Ivan Viripajev, a jeles kortárs orosz drámaíró Illúziók című groteszk játékát viszik színre. Hol tartanak a munkában?

Zoomon kezdtük el a próbákat, de azt is nagyon élveztük. Adinával először Háy János A halottember című monodrámáját álmodtuk színpadra. Mivel folytatni akartuk a közös munkát, Adina kínálta fel Viripajev darabját azzal az elképzeléssel, hogy angol színészekkel közösen hozzuk létre az előadást. Aztán beütött a vírus. Az online projektre megkaptuk a pénzt, de Kassán is szeretnénk bemutatni a darabot. Az online próbafolyamat egyébként ismeretlen helyzet volt mindegyikünknek. Előbb meg kellett tanulnunk számítógéppel dolgozni. Nem tudtuk, mibe vágjuk a fejszénket. Nem volt tapasztalatunk ezzel, hiszen eddig csak e-mailek küldésére használtuk a gépet. Most meg ott ültünk előtte a konyhában, és naphosszat a technikával és a színdarabbal foglalkoztunk. Lett viszont egy egészen különleges próbaélményem, ami nagyon fontos volt. Ráéreztünk a technikájára annak, hogyan tud ez működni köztünk, és ez teljesen új élmény lett számunkra. Naponta készültem a próbára, valakivel állandóan kapcsolatban voltam, lett egy kellemes kollektívtudatunk. Még a monitoron keresztül is éreztük egymást. Adina is folyamatosan azt sugallta felénk: próbáljunk meg egymást hallgatva válaszolni egymás mondataira.

Nemzetközi projektről lévén szó, elképzelhető, hogy az előadást Angliában is bemutatják?

Őszre tervezzük a kassai bemutatót, és már szóba jött köztünk a kinti előadás is. Élő próbákat is szeretnénk tartani. Minden a helyzettől függ. Egyelőre nem tudunk tervezni. A produkció szereplője egy Angliában élő transzszexuális színésznő is, aki eredetileg férfi volt. Vele, általa Adina sok kérdést felvető témára is fel akarja hívni a figyelmet. Itt különböző nyelvek, kultúrák és különböző érzelmi világú emberek találkoznak, akikről kiderül, még ha különböznek is egymástól, hogy nagyon sok a közös vonás bennük. A darab két házaspár szerelmi életéről szól. Mind a négy emberről kiderül, hogy másvalakit szerettek, és mindenki máshogy képzeli el a szerelmet, mint ahogy megélte. Mintha egy halál előtti végső leszámolást élnének meg, hiszen a szereplők már nyolcvanévesek. Két nyelven zajlik majd az előadás. Magyarul és angolul. Az idegen nyelvű szöveget a feliratokból fogja megérteni a közönség. Bandor Évával pár mondat erejéig mi is megszólalunk angolul.

Ígér még valami mást is az ősz az Illúziók mellett?

A kassai Thália Színháztól kaptam ajánlatot egy kétszemélyes darabra. Egy ápolónő és egy idős hölgy kapcsolatáról szól a történet. Kövesdi Szabó Marikát évek óta ismerem. Nagyon örülök, hogy végre együtt fogunk játszani. Februárban pedig elkezdjük az Ápolónők című televíziós sorozat negyedik évadjának a forgatását. Hogy utána mi jön, azt még nem tudom. De ahogy ismerem magam, ha beindul végre az élet, és visszatérünk a régi kerékvágásba, azonnal ki fogok találni valamit.

A szerző a Vasárnap munkatársa