Juhász Gyula 130 éve született

 

Szegedi kispolgári családból származott, ősei többnyire kisiparosok, anyai nagyapja az utolsó szegedi gombkötőmester volt. A visszahúzódó, gyenge fizikumú fiú a piaristákhoz járt gimnáziumba, 1899-től egy évig Vácott piarista novícius volt. Aztán mégis hátat fordított a papi hivatásnak, és 1902-től a pesti egyetem magyar-latin szakán tanult tovább. A Négyesy László professzor által vezetett legendás stílusgyakorlat órákon kötött életre szóló barátságot Kosztolányival és Babitscsal, költői pályájuk is egy időben indult. 1905-ben került kapcsolatba Adyval, akinek elsőként ismerte fel korszakos jelentőségét.    1906-ban letett tanári vizsgája után szülővárosában szeretett volna elhelyezkedni, de csak Máramarosszigeten, majd Léván kapott tanári állást. A kisvárosi lét, a társaság hiánya megviselte érzékeny lelkét, első ízben ekkor kísérelt meg öngyilkosságot. 1907-ben Szegeden kiadták első verseskötetét, 1908-ban pedig Nagyváradra került a premontrei gimnáziumba. A város pezsgő szellemi élete inspirálóan hatott művészetére, egyik megalapítója lett a Holnap antológiát megjelentető költői mozgalomnak, az 1908 elején meginduló Nyugatnak pedig a kezdetektől szerzője volt. Váradon ismerte meg Sárvári Anna színésznőt, aki a költő számára a nő, a szerelem örök jelképe lett, a reménytelen vonzalmat megörökítő Anna-versei szerelmi líránk legszebb darabjai közé tartoznak.    Juhász Gyula 1911-ben Szakolcára, két év múlva Makóra került tanárnak, ezt a váradi évek után száműzetésként élte meg. 1914-ben ismét öngyilkosságot kísérelt meg, Pesten mellbe lőtte magát, sokáig a Rókus kórházban kezelték. 1915-ben újabb kötete jelent meg Új versek címmel, ebben talált rá saját hangjára, amelyet az impresszionizmus és parnasszizmus formált, és az erőteljes hangulatiság, érzelmesség és szépségkultusz jellemzi.    1917-ben idegrohamot kapott, klinikai kezelése után hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították. Állapotában javulást az 1918-as év jelentett, visszatérő életkedvvel várta a forradalmakat, reménykedésének verseiben, vezércikkeiben adott hangot. Ekkor már ismét Szegeden élt, és aktívan is részt vett a közéletben: az őszirózsás forradalom után tagja volt a szegedi Nemzeti Tanácsnak, a radikális párt egyik vezetője, a Délmagyarország vezető publicistája lett. A proletárforradalmat 1919-ben Forradalmi kiskátéjával köszöntötte, tagja lett a szegedi színház direktóriumának. A várost megszálló franciák eltávolították a színháztól, egy tanárgyűlésen bántalmazták is.    A bukás után élete megtört, politikai szereplése miatt nyugdíjat nem kapott, verseiből és cikkeiből élt, a Munka című szociáldemokrata lap foglalkoztatta. Vigasza, menedéke a költészet maradt, finoman árnyalt, tökéletes formaművészetről tanúskodó verseinek legfőbb témái a társadalmi kérdések, a reménytelenül kínzó szerelem, a művészi szépségekben való gyönyörködés lettek.    Negyedszázados költői jubileumán Babits, Kosztolányi, Móra köszöntötte, 1929-ben az elsők között jutalmazták Baumgarten-díjjal, amelyet 1930-ban és 1931-ben is megkapott. Egészsége azonban egyre romlott, ideje nagy részét szanatóriumban töltötte, és 1937. április 6-án veronállal vetett véget életének.    "A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok" - írta magáról. Egész életművében hangsúlyosan van jelen a magyarság, a magyar táj, az emberszeretet, a forradalmiság, a szerelem, a szépség és a művészet szeretete. Zárt kompozíciójú, kötött formájú verseit zeneiség jellemzi. Juhász Gyula újságírói, költői munkásságán túl írt kisregényt (Orbán lelke), néhány önéletrajzi ihletésű elbeszélést, Atalanta címmel daljátékot. Emlékét szobrok, utcák őrzik, nevét több iskola és a szegedi egyetem tanárképző főiskolai kara viseli.