Jelöltek és választók a mozivásznon

A mandzsúriai jelölt
A hidegháború kellős közepén, valamint az atomháborúval fenyegető kubai rakétaválság tetőzésekor, 1962-ben szinte sokkolta az amerikai nézőket John Frankenheimer politikai thrillerje, A mandzsúriai jelölt. A film koreai háborús veteránokról szól, akiknek egyike, Raymond Shaw (Laurence Harvey) indul az elnökválasztáson. Katonatársainak beszámolói szerint egy őrjárat során Raymond hihetetlen hőstetteket vitt véghez, és rászolgált a legmagasabb érdemrendre. Ám az egykori szakaszvezetőt, Marcót (Frank Sinatra) rémálmok gyötrik, egyre inkább érzi, hogy valami nincs rendben ebben a történetben. Kideríti, hogy a szovjetek „megcsipelték” az amerikai foglyok agyát, és irányítani tudják őket, köztük Raymondot is, akinek komoly esélye van rá, hogy elnök legyen belőle. 
A filmből készült egy új változat 2004-ben, ebben Denzel Washington alakítja Marco őrmestert, a cselekményt az iraki háború idejére helyezték át, és a szovjetek helyett egy multicég ültet csipet a katonák és az elnökjelölt (Liev Schreiber) agyába. Ezt a filmet A bárányok hallgatnak rendezője, Jonathan Demme jegyzi, és a feszültséget itt is vágni lehet. A sikerhez az elnökjelölt édesanyját játszó Meryl Streep is nagyban hozzájárult, aki lepaktál az ellenséggel, és fiát eszközként használja ebben a piszkos játékban. 

Bob Roberts
Volt idő, amikor azt hittük, hogy a legmagasabb pozíciókba csak olyan emberek juthatnak, akiknek a politika a foglalkozásuk. Hogy ez egy szakma, a dilettánsok pedig hamar kihullnak a rostán. Nos, Tim Robbins ezt már 1992-ben megcáfolta a Bob Roberts című filmmel, amelyet rendezőként és főszereplőként is jegyzett. Egy népszerű country-énekes a fejébe veszi, hogy versenybe száll Pennsylvania állam kormányzói székéért. Egyáltalán nem szimpatikus fickó, öntelt és arrogáns, de kifelé persze igyekszik egészen mást mutatni. Ráadásul kétes üzletek révén gazdagodott meg. Ellenfele, a jelenlegi szenátor tapasztalt, öreg róka, énekelni viszont nem tud – és a választóknál főleg ez számít, vagyis az ismertség, a népszerűség. A finishez közeledve egyre durvul a jelöltek harca, semmitől sem riadnak vissza a győzelem érdekében. 

Amikor a farok csóválja
Ennek az 1997-es filmnek az alkotói a jövőbe láttak: a bemutató egy hónappal Bill Clinton elnök Lewinsky-botrányának kirobbanása előtt volt. Ez azért érdekes, mert Barry Levinson politikai szatírája épp egy, az újraválasztási kampányának hajrájában szexbotrányba keveredő amerikai elnökről szól. A dörzsölt tanácsadó (Robert De Niro) egy hollywoodi sztárproducerrel szövetkezve (Dustin Hoffman) ügyes elterelő manővert talál ki: elhitetik a néppel, hogy az USA részt vesz az albániai polgárháború elcsitításában (ezt az országot úgysem ismeri senki), és a média segítségével egy megható sztorit tálalnak a választóknak egy, a frontvonal mögött hátrahagyott katonáról (Woody Harrelson), akit az elnök személyes közbenjárására mentenek meg, és akiről csak a fináléban derül ki, hogy rossz választás volt. 
A színészek brillíroznak, és egy pillanatig sem próbálnak viccesek lenni, a legnagyobb komolysággal tárgyalnak irracionálisan abszurd tervekről. Nincs megnyugtató befejezés sem: az igazság nem derülhet ki, hiszen köztudott, hogy mindig az az igazság, amit a tévében látunk. A film egyszerre szórakoztató és hátborzongató, hiszen arra figyelmeztet, hogy a média befolyásának növekedésével egyenes arányban nőnek a vezető politikusok lehetőségei. Hogy a filmtrükkök és a modern technika vívmányai segítségével mindent el lehet hitetni velünk, választókkal, és immár a saját szemünknek sem hihetünk.

A döntő szavazat
Itt egy hétköznapi állampolgár kerül fókuszba, aki akkor válik fontossá, amikor egyetlen szavazaton múlik, hogy ki költözik a Fehér Házba. A 2008-as film a végletekig fokozza a szoros verseny dramaturgiai ötletét. Mindkét párt próbálja meggyőzni a tisztes családapát (Kevin Costner), aki a háta közepére sem kívánja ezt a cirkuszt. Itt is hangsúlyos a média befolyása, de a különböző politikai praktikák hatásmechanizmusa is terítékre kerül. 

Versenyben az elnökségért

Ezt a sztorit kivételesen az élet írta. A 2008-as elnökválasztási kampány meglepő fordulatait dolgozza fel, de Barack Obama sikertörténete helyett a republikánusok vereségére koncentrál. A veterán John McCain alaposan félrenyúlt, amikor a szakértői figyelmeztetések ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy Sarah Palin legyen az alelnökjelölt. A butácska hölgy azonnal a parodisták, komikusok kedvenc célpontja lett, és nagyban hozzájárult McCain vereségéhez. 
A film a republikánus kampánystáb visszaemlékezései alapján készült 2011-ben. McCain és Palin tagadja a hitelességét, egykori kulcsembereik esküsznek, hogy igazat beszéltek. (Az egyik kulcsjelenetben Palin nem tudja a különbséget a két Korea között, a másikban fogalma sincs arról, mi volt Németország szerepe a világháborúkban.) A botcsinálta politikusnőt Julianne Moore alakítja fergetegesen, McCain szerepében pedig Ed Harris hozza a tőle elvárható szintet.