Jeles napok, hagyományok, indulatok

– Március tizenötödike a nemzeti szabadság ünnepeként rögzült a nemzettudatban – mondja Gerő András. – Ha akkori küzdelmünk győzelemmel zárul, ma valószínűleg nem 1848. március 15-ét, hanem 1849. április 14-ét, az ország függetlensége kimondásának napját tartanánk a korszak legjelesebb napjának. Ezt az ünnepet a magyar nép választotta magának, először az 1860-as évek elején emlékeztek meg róla az országban. Március tizenötödike a Horthy-korszakban lett hivatalos állami ünnep. A Rákosi- és a Kádár-rezsim idején jobbára iskolai megemlékezéssé halványodott, hogy a rendszerváltás után újra nemzeti ünneppé váljon.

Augusztus huszadika a legrégibb e három ünnep közül, gyökere 1083, amikor István királyt – éppen ezen a napon – szentté avatták. Az évszázadok során különböző intenzitással emlékeztek meg róla. A második világháború után egy ideig az új kenyeret, illetőleg az alkotmányt ünnepelték ezen a napon, miközben megmaradt az államalapítás ténye előtt tisztelgő tartalom. Változott az egyház súlya is az ünneplésben: a körmenet, a szentmise régi és folyamatosan élő hagyomány, különbözőség főképpen abban mutatkozik, hogy az állam nem ugyanolyan intenzitással vesz részt az eseményeken. Akadnak kormányok, amelyek tiszteletben tartják az állam és az egyház szétválasztásának elvét, és vannak, amelyek szeretnek „összebújni” a katolikus egyházzal. Ám mostanában azt tapasztalom, az állami és az egyházi vezetők megjelennek egymás ünnepségein.

E három nagy ünnep közül ez ideig október huszonharmadika eresztett a legkevésbé gyökeret a magyarok lelkében. Azért is, mert 1956 történelmi léptékkel nézve túlságosan közel van hozzánk, mert a Kádár-rendszerben pocskondiázták, mert az emberek többsége nem volt az események közvetlen részese – ez utóbbi 1848-ra és 1849-re is érvényes. Nem kevesen voltak, akik 1956 októberét nem a szabadság pillanataként élték meg, mert féltek, hiszen sokfelé lövöldöztek, nem mertek kimenni a lakásukból vagy a pincéből az utcára. Október 23. emlékezete sokkal rétegezettebb, mint a másik két ünnepé. Ezt tudomásul kell venni, mint ahogyan azt is, hogy akkor nemcsak magyarok és szovjetek között, hanem magyarok és magyarok között is feszültek ellentétek. És akkor még nem beszéltem arról, hogy akik 1956-ban a barikádnak ugyanazon az oldalán harcoltak, ma a legélesebben szemben állnak. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg október 23. történelmi szerepét, fontosságát.

Március 15. is megosztotta a társadalmat. Olyannyira, hogy az 1860-as tüntetés résztvevői közül Forinyák Géza joghallgatót a katonai roham halálosan megsebesítette. A két világháború között a hivatalosság Budapesten, a Szabadság téren vagy a Hősök terén ünnepelt, olykor irredenta szobroknál, az ellenzék pedig Petőfi Duna-parti szobránál emlékezett meg a márciusi napról. A Kádár-korszakban sem volt kérdéses március 15. nemzeti tartalma, különbségek a szabadságtartalomban akadtak. A demokratikus ellenzék március emlékét használta antikommunista szabadság-szimbólumnak – ezért is vonultak át az emlékezők a Batthyány-örökmécsestől az 1956-ot idéző Bem-szoborhoz.

Napjainkban nemegy pártot, nemegy politikust egy-egy ünnep kisajátításával vádolnak. Szerintem azonban az, hogy az egyik ember, párt, politikai csoport másképpen és máshol ünnepel, mint a másik, nem kisajátítás. Sokkal inkább egy konszolidált ország szabad állampolgárainak szemléletkülönbsége. Igaz, vannak indulatos gesztusok. Az előző kormányzat idejében előfordult, hogy az arra hivatottak valamely állami ünnepségre nem hívták meg némelyik ellenzékben lévő párt vezetőit – ezt az illetők kulturálatlanságával magyarázom.

Szerencsére a kibékíthetetlen ellentéteket szülő, tápláló indulatosság nem sajátja az egész magyar társadalomnak. Vagy másképpen: az indulat kevésbé jellemzi a társadalmat, mint a politikát. Indulatok, valós sérelmek keltette indulatok, persze, vannak. Megérthetők egyes politikusok sokszor fűtött indulatai is. Hiszen ahogyan a koldus abból él, hogy koldul, némely politikus abból, hogy politikai indulatokat kelt. Ebből azonban nem következik, hogy a társadalomban mindenki koldus, és nem következik az sem, hogy mindenkiben élnek a bizonyos politikusok mutatta indulatok.

A napokban olvastam Jászai Mari naplóját. Korának ünnepelt színésznője még fél évszázaddal 1849 után is engesztelhetetlenül gyűlölte Ferenc Józsefet. És ezt az indulatát még Batthyány Lajos lánya sem tudta elcsitítani. Annak a Batthyánynak a lánya sem, akinek az édesapját éppen a császár végeztette ki. A mai ország a mindennapokban megtalálta a lelki egyensúlyát. A hétköznapokon súrlódások nélkül működnek együtt az önmagukban más-más élményeket őrző, más-más eszmékkel, pártokkal rokonszenvező, az ünnepeket sem hajszálra azonos tartalommal megélő emberek. Ezért mondhatjuk Magyarországról, hogy konszolidált ország.

Októbert nehéz csupán történelemként megélni

– Szerencsésnek mondhatja magát az az ország, amelyiknek három ilyen jeles ünnepe van – szögezi le Katona Tamás. – Augusztus 20-án az államalapításra emlékezünk. Március 15-én arra, hogy a forradalom Magyarországon polgári demokráciát teremtett – nem is akármilyet, hiszen a mi polgáraink nagyobb hányadának volt szavazati joga, mint a belgákénak vagy az angolokénak. Október 23-án pedig arra, hogy az az 1956-os nap megváltoztatta az addigi diktatúrát. Volt értelme az áldozatnak, lassan liberálisabbá vált az ország gazdaságpolitikája és belpolitikája. Igaz, a külpolitika szervilis maradt. De ez jobb volt az országnak, mint a román állam polgárainak Ceausescu sztálinista belpolitikával és gazdaságpolitikával „megváltott” külpolitikai extravaganciája.

A márciusi nemzeti ünnep az utóbbi évtizedekben nem keltett túl nagy indulatokat. Igaz, kokárdaviselésért néha gumibot járt. Magam Vácra vittem ünnepelni egyetemi tanítványaimat, hogy a legelső, 1867-ben emelt honvédemlékműnél tiszteleghessünk a dicsőséges napok előtt – tudtuk, hogy rendőrségi érdeklődéstől kísérve. Arra is felhívtam diákjaim figyelmét, hogy noha március idusát fekete betűkkel nyomtatták a naptárakba, az – mert annyi fiatal vére ömlött ki a szabadságért – a legpirosabb betűs magyar ünnep. A rendszerváltás éve után – legalábbis a fővárosban – konkurens rendezvényeken ünnepeltek az emberek. Az Antall-kormány tagjai a tömeggel együtt a Kossuth térről a Múzeum-kertbe vonultak, a főváros rendezte megemlékezés szónokai a Petőfi-szobornál mondták el az ünnep ürügyén a kormányt bíráló beszédeiket. Ám a negyvennyolcas ünnep sohasem keltett olyan indulatokat, mint az ötvenhatos. Magyarország március 15-én könnyebben is fog visszatalálni az indulatok, a napi politikai érdekek kiszolgálása nélküli ünnephez.

Ez a folyamat október huszonharmadika esetében lassabban mehet csak végbe. Kell hozzá egy fél, talán egy egész emberöltő. Amíg az ötvenhatosok élnek, nehéz lesz csupán történelemként megélni a forradalom emlékét. Van valami tragikomikus abban, hogy a 301-es parcellánál olyanok is koszorúznak, akik részt vettek a forradalom leverésében. Az áldozatokban ez indulatokat kelt. És ne csak azokat tekintsük áldozatnak, akiket megöltek, bebörtönöztek. Hiszen ha más mértékben is, de a Kádár-rezsimben nem tanulhattak ugyanúgy, mint más kortársaik, nem vagy csak nehezen kaptak munkát, és seregnyi más hátrányos megkülönböztetés is érte őket. Egyébiránt nem igaz az, hogy Magyarország akkor „a barikád két oldalán harcolt”. Magyarország a barikádnak egyazon oldalán volt. Az igaz, persze, hogy a mostanában sokaktól hangoztatott, igényelt megbékélés csak akkor jöhet létre, ha a zsoldosok bocsánatot kérnek a megalázottaktól, megnyomorítottaktól. Amíg ez nem történik meg, a megtorlás áldozatai érthetően ingerültek. Ezért gondolom úgy, hogy október huszonharmadika csak akkor lesz majd a történelemé, akkor tudja majd az ország zavartalanul ünnepelni, ha az ötvenhatosok eltűnnek a földi világból. Azt hiszem, ezt a szocialista párt is tudja. És azt hiszem, hogy már maga sem akarja képviselni a régi, októbert ellenforradalomnak sulykoló álláspontot. A sulykolás, persze, erős nyomokat hagyott az emberekben. Sokan ezért nem tudnak azonosulni ötvenhat forradalmával. A méltó megemlékezés azért is nehéz, mert ez idáig nem alakultak ki az ünneplés ceremoniális formái.

Ilyen gond augusztus huszadikával nincs. Kisgyerekkoromból emlékszem a budapesti eucharisztikus kongresszus esztendejének, 1938-nak augusztus 20-i pompájára: kivilágított hajók a Dunán, tűzijáték a Gellért-hegyen, hatalmas nézőközönség. Nagyon tetszett. Mint ahogy a tűzijáték azóta is politikai hovatartozástól függetlenül tetszeni szokott az embereknek. Augusztus huszadikáról szólva sohasem voltak éles viták. Más kérdés, hogy az Antall-kormány idején nem mindenki fogadta lelkesen a kereszténydemokraták javaslatát, hogy ez a nap legyen „a legfőbb nemzeti ünnep”. Mondván, hogy az túlságosan erősen kötődik a katolikusokhoz, noha Magyarországon sokan a protestáns hitet vallják, és ők karácsonykor tartják az István-napot. A miniszterelnök azonban a koalíciós partner kedvéért maga is támogatta a javaslatot. Az augusztus huszadika kapcsán megmutatkozó ellentétek, persze, kreált ellentétek voltak. Minden ellenzék minden lehetséges okból támadja a kormányzatot. Az idő azonban bebizonyította, hogy a tíz esztendővel ezelőtti viták nem keltettek tartós feszültséget. Ennélfogva úgy gondolom, hogy mivel augusztus huszadika semmiképpen sem pártünnep, valamennyi párt rokonszenvezői és az egyetlenegy párttal sem rokonszenvezők is együtt gyönyörködhetnek majd a petárdákban.

Néha a megélhetési gond kelt indulatot

– Fontos dolog, hogy a zsákutcás kelet-európai fejlődést megélők miként látják önnön történelmüket – idézi Bibó Istvánt igenlően Vitányi Iván. – Ugyanez volt a tanulsága egy tizenöt esztendővel ezelőtti egyesült államokbeli utam egy pillanatának. Csíkszentmihályi Mihály vacsoravendége voltam Chicagóban. A kiváló pszichológus felesége lengyel. Ennélfogva természetesen a magyar és a lengyel história közös pillanatairól, találkozási pontjairól, Nagy Lajosról, Báthoriról, Bemről is szót ejtettünk. Egyszer csak megszólalt a tizenkét éves forma fiuk, hogy ő bizony se magyar, se lengyel nem szeretne lenni. Mégpedig azért nem, mert – ahogyan mondta – mindkét nép történelmében szinte évtizedenként voltak katasztrófák. Ellenben az amerikai múltról az iskolában azt tanulta, hogy abban tízévenként nagyszerű dolgok mentek végbe.

És valóban: a mi zsákutcás fejlődésünkben a történelem mintegy rajta fekszik a lelkünkön. És akik nem képesek egymástól pontosan elválasztani a tegnapot és a mát, hajlamosak arra, hogy múltunkat valamiféle örök magyar sorstragédiának lássák.

A sorstragédiákból pedig az a következtetés is levonható, hogy okvetlenül szükség van egy mindent megoldó politikai „megváltásra”. Ezért legjelesebb ünnepeinket – akár napi politikai érdekből – sokan zászlóként lobogtathatják. Mégpedig nemcsak „általában”, hanem indulatot érezve, indulatokat keltve azok ellen, akik tőlük eltérő módon értelmezik az adott múltbéli eseményt. Ez – úgy látszik – hozzátartozik a zsákutcás, újabb szóval periferikus fejlődés lélektanához.

Az sem érthetetlen, hogy az ünnepekkel kapcsolatos indulatok mögött ott lapulnak a demokráciában természetes politikai nézetkülönbségek. Ám az ünnepeket, a múltra emlékezésnek, a múlt megbecsülésének nagy pillanatait nem szabad kisajátítani. Hozzáteszem: az ünnepekhez fordulásnak e tekintetben alighanem menekülésjellege is van, egyik vagy másik társadalmi csoport nem azzal foglalkozik, amivel jelene, jövője, boldogulása szempontjából a leggyümölcsözőbben foglalkozhatna, hanem önmagát, tetteit vagy éppen tétlenségét igazoló fogódzókat keres a múltban. A múltat, a történelem nagy pillanatait, persze, meg kell becsülni. Ahogyan például a franciák a nagy forradalmukról mostanában fellángolt ádáz történészi viták ellenére is megbecsülik 1789. július 14-ét.

Vitatkozni természetesen nálunk is lehet. Emlékszem, hogy gyerekkoromban, ha többen összejöttek a családunkból, a felnőttek az ebédlőasztalnál hevesen vitatkoztak arról, hogy áruló volt-e Görgey, hogy igaza volt-e Károlyi grófnak, amikor 1711-ben Szatmárnál békét kötött a császáriakkal.

De a viták, a felfogásbeli különbségek ellenére március 15., augusztus 20. és október 23. az egész nemzet ünnepe. Még akkor is, ha az értékelésben nincs konszenzus a különféle társadalmi csoportok, pártok, egyének között. Úgy gondolom, hogy amiképpen nem volt közmegegyezés 1848-ról még azután sem, hogy örökre eltávoztak a forradalom és szabadságharc tanúi, ugyanúgy sohasem lesz konszenzus 1956-ról. Akkor sem, ha egyetlen résztvevő, szemtanú sem lesz már az élők sorában. Természetesen nincs is szükség arra, hogy mindenki „egyengondolatokat” valljon, „egyenszövegeket” hangoztasson – csupán az lenne fontos, hogy a történelmet mindenki történelemnek tekintse. Olyan történelemnek, amelyiknek, persze, megvannak a tanulságai.

Meggyőződésem, hogy társadalmunk többsége, kétharmada vagy talán a háromnegyede sem a hétköznapokon, sem az ünnepnapokon nem kívánja az indulatokat. Úgy gondolom, hogy akikben indulatok élnek, akik könnyen „vevők” az indulatokra, jobbára saját nehézségeiket látják egyetemesnek. Az sem tagadható, hogy indulatok gerjesztése mindig a szélsőségesek igénye, akik szándékaik érvényesítésére – Magyarországon legalábbis – kirekesztő módon szeretik hangoztatni a nemzeti érzést, megpróbálva kisajátítani a történelmet is.

Az indulatok nálunk – és ebben aligha vagyunk egyedül Kelet-Közép-Európában – azért hevesebbek, mint a nálunk gazdaságilag fejlettebb, a demokrácia elveit régebben gyakorló államokban, mert a mi politikai pártjaink kialakulatlanabbak, változékonyabbak amazokéinál. Egy angol polgár ma lényegében ugyanazokkal a pártokkal rokonszenvezhet, ugyanazoknak a pártoknak az elveivel nem érthet egyet, mint a nagyapja vagy a dédapja. Ettől mi időben még messze vagyunk. Sokan változatlanul – gyakran politikai indulatoktól telve – az egyszeri „megváltásra” várnak. Pedig a „megváltás” folyamatos. Ha ezt belátnánk, az elvekkel és emberekkel szembeni indulatok elfogadható mértékűre csillapodhatnának.