Jeges vízbe merített farkasember

Látványos, borzongató, sejtelmes, teli van jól titkolt rejtéllyel, és annyi benne a kellő hatásfokkal előkészített gyilkolás, hogy a legínyencebb horrorra kiéhezett néző is megkapja a magáét, és vérszomját csillapítva távozhat a moziból.

Mélységei vannak a filmnek, minden szegmense, a kontúrokat elmosó kékes-borús látványvilág, a kor atmoszférája, a kellékhasználat, a vészjósló miliőt megteremtő belső díszletezés, a vészterhes külső, ködös erdei környezet, a hanghatások abszolút a helyén vannak, profi módon megkomponáltak és megvalósítottak. Az így megteremtett mozis valóságalapot erősíti a színészi játék, amely valóban kiemelkedő, különösen a műfajt tekintve. Az egyébként is túlrajzolt karakterrel megáldott Benicio Del Toro itt aztán igazán kiengedheti a „karmait”, őrjönghet és tombolhat. De lehet lenyugodott, kisimult arcvonásokkal, hogy már-már Brad Pittével téveszthető, szelíd a tekintete, ugyanakkor lehet rémséges, ijesztő, rettenetesen vad, ahogy beszőrösödik, és farkassá változik. Játékban pedig akkor van elemében, mikor szembekerül a történetben az apját alakító Sir Anthony Hopkinsszal. Ez a színészi választás, társítás eleve mély drámaiságot, tehát olyan színészi megnyilvánulást ígér, amely rangos, nagyszabású klasszikus dráma vagy tragédia alapját képes megvetni. Konfliktusaik igazán kiélezettek. Kár, hogy a történet vezetése nem olyan remekbe szabott, mint a színészi teljesítmény. (S kár, hogy a hatásvadászatban olyan szeplőt is hagy maga után, mint amikor mindenki azt szuggerálja a kórfejtegetésbe belemelegedő kezelőorvosnak, hogy forduljon meg az átváltozó betege felé, ő azonban csak azért se néz a betegre.)

A múltban Lawrence Talbot (Benicio Del Toro) gyermekként egy éjszaka szemtanúja volt édesanyja halálának. Ezért el kellett hagynia szülőhelyét, Blackmoort, és hosszú évekig távol volt a szülői háztól. A film története azzal indul az 1890-es évek elején egy ködös, örökké borús angliai vidéken, hogy Lawrence Talbot hazatér, mivel valamilyen állatias ösztönökkel tomboló lény bestiális módon agyonmarcangolta fivérét. Fivére menyasszonya, Gwen (akibe később beleszeret) kinyomozza hollétét, és hazahívatja, hogy segítsen a kegyetlen gyilkosság kinyomozásában. Kiderül, a bestiális lény nemcsak a bátyját támadta meg, hanem a falucska lakóit is gyilkolja. A brutális halálesetek felderítése során egy ősi átokra is fény derül, s az átokkal kapcsolatban az a rejtély is feltárul, hogy az, akit sújt, teliholdkor farkassá változik. Többet nem érdemes elárulni az alaphelyzetből, talán még annyit, hogy a telihold és a farkas kapcsolatában vannak bonyolultabb szálak is: s attól lesz izgalmas, döbbenetes és megrázó a film, ahogy e szálak mentén folyamatosan eljutunk a megoldásig (bár a vég ugyancsak nem minősíthető a remek jelzővel).

A főcsapást egy mellékszál is árnyalja, s az legalább olyan érdekfeszítő, sőt talán még erősebben is izgatja a kíváncsiságot. Arról van szó ugyanis, hogy amíg Talbot a rémséges szörnyre vadászik – s közben beleszeret fivére egykori kedvesébe, aki hazahívatta –, sok mindent megismer a múltjából, pontosabban sok mindent másképp kezd értelmezni megélt éveiből, s tisztán kezdi látni azokat a tulajdonságait és megnyilvánulásait is, amelyeknek maga sem volt a tudatában. Ez a pszichológiai vonal rémséges dolgokat fed fel nemcsak Talbot múltjából (amiről kár lenne bármit is elárulni), hanem a viktoriánus kor pszichoterápiás kísérleteiből és gyakorlatából is. (Hasonló témában „merül meg” – s itt a „megmerül” szó nem véletlen – Scorsese most látható Viharsziget című filmje cselekményének egyik folyománya is.)

Benicio Del Toro színészi teljesítménye ezeknél a pszichiátriai kezeléseknél, amikor az őrület tüneteit produkálja, ijesztőek, egyben csodálatot keltőek alakítása iránt. Metamorfózisai legalább ilyen káprázatosak: emberből olyan csúnyán rémisztő állattá tud átalakulni – ehhez a technika és a maszkmester is besegít –, hogy mozdulnia sem kell, puszta lényével kimeríti az ijesztően csúnya abszolút esztétikai kategóriáját. A film legeredetibb és legsikerültebb kockái azok, amelyeken Talbot, azaz Del Toro szép lassan, folyamatosan farkasemberré alakul végtagjaival, állkapcsával és fogazatával együtt. Az az elemi erő, amely ebben a farkassá alakulás állapotában mozgatja az izmait, átfeszesíti az arcizmait, hihetetlen látványt és élményt nyújt. A kreatív energiák és a színészi tehetség találkozásai követhetők nyomon a farkasember átváltozásaiban. Olyannyira, hogy igazából, tartósan ez marad meg a filmből.