Jamaicai rapszódia turistáknak

Akik szeretik a reggae-zenét, de róla keveset tudnak, nem sokkal okosabban távoznak a moziból. Mivel a népes Marley-család szinte összes tagja valamilyen producerként vagy tanácsadóként szerepel a stáblistán, nem volt gond a jogdíjakkal, bármennyi dalt felhasználhattak az alkotók, akik éltek is a lehetőséggel: még alig történik valami a vásznon, máris kapunk három-négy slágert. A gond csak az, hogy a továbbiakban is a dalok tartják életben, lökik tovább a filmet, mert sem épkézláb párbeszédek, sem valódi karakterek, sem kerek történet nincs. És mivel Bob Marley alig tízéves karrierje elég alaposan dokumentálva van, a lódítások, szépítések, elhallgatások is nagyon feltűnőek – a komolyabb rajongók legalább is azonnal kiszúrják, mi nem stimmel.

Elsősorban el kellett volna dönteni, miről szóljon, mire fókuszáljon a film. A One Love cím alapján a szeretetről kellene szólnia, amelyet Marley zenéje közvetített. De hiába mond fel a Marley-imitátornak maszkírozott főszereplő, Kingsley Ben-Adir rosszul megírt, patetikus mondatokat, és hiába teszi hozzá mindig, hogy „jahman”, nem tudunk meg semmit a rastafariánus mozgalomról, és arról az életfilozófiáról, amelyből ez a szeretet gyökerezett. Rendben, fogadjuk el, hogy nem ezt akarta kidomborítani a rendező. Na, de akkor mit akart? Mert a jamaicai belpolitikai helyzetről is csak annyit közölnek az elején, hogy két rivális párt egymásnak feszült, már-már polgárháborút szítva. Semmit sem árulnak el arról, kik voltak ezek és mit akartak. Szintén nem világos, hogyan került Bob Marley a nagy békítő szerepébe.

Azt talán tudjuk (ha kicsit is ismerjük az életét, például láttuk a 2012-es remek dokumentumfilmet), hogy a kingstoni merényletkísérlet után zenekarostul elhagyta Jamaicát és két évig Londonban élt. Az idáig vezető lelki folyamat azonban nincs feltárva, illetve „el van sumákolva”, ahogy sok minden más is. Olyan, mintha az alkotók féltek volna a fontos mondanivalóktól. Túl óvatosan utalnak olyan dolgokra, amelyek megmozgatnák a cselekményt, de megzavarnák a szoboravatást. Márpedig itt végig Bob Marley szobrát avatják, akiről például tudjuk, hogy nem volt a világ leghűségesebb férje, de ez a tény három-négy mondatot kap az egész filmben. A karakterekből olyannyira hiányzik a mélység, hogy a feleséget, Ritát játszó Lashana Lynch jobb híján csak sokatmondóan néz – bár ezzel is számos jelenetet megment, és könnyedén lejátssza a vászonról a címszereplőt. Sajnos Kingsley Ben-Adir hiába hozza remekül a jamaicai patois nyelvet (a szinkronizált változatban ez a képessége nem érvényesül) és Bob Marley eksztatikus színpadi mozgását, mert amit mond, az giccses pátoszba csúszik, amit csinál, az pedig kicsit sem hiteles.

Az operatőrnek sem volt túl sok kreatív ötlete, néhány beállítás szinte már a Hallmark-filmek világát idézi – azaz cseppet sem életszagú. Pedig Bob Marley történetete semmilyen szempontból sem volt sétagalopp. A feltűnően ügyetlen tömegjelenetekben  (koncertek, repülőtér, utcák) úgy mozgatják a statisztákat, mintha szpartakiádon lennének. A jelentéktelen mellékszereplők jó, hogy ki nem integetnek a rokonoknak, a Marley karrierjében valóban fontos karakterek viszont alig látszanak. Ez történik, ha túl sok a rokon a forgatáson, és belebeszélnek a forgatókönyvbe. Például azt mondják, hogy Peter Tosh neve el se hangozzon, mert őt nem csípték, Bunny Wailer kaphat két mondatot, de aztán őt is iktassák ki, Lee „Scratch” Perry felbukkanását pedig lehetőleg észre se vegyék a nézők, mert sokat kritizálta Marley-t. Chris Blackwell, az Island kiadó főnöke (azaz kulcsszereplő) legyen egy csodálkozó fehér fickó. A zenekari próbák legyenek improvizatív hatásúak, a dalok isteni sugallatra szülessenek meg. Nos, ezek a dolgok sem így zajlanak a való életben. Jó lett volna megtudni néhány műhelytitkot, hiszen Marley egykori zenészkollégái közül néhányan még élnek, de ez nem kimondottan  ismeretterjesztő film. Vagyis ez a része is üresen kong. Még a hátborzongatóan gyönyörű Redemption Song is teljesen hamis környezetben hangzik el – a gyerekek a már rákos apuci köré gyűlnek az udvaron, lobog a tűz, megvilágítja a helyes kis arcokat, az asszony a végén megkérdezi, hogy „Ezt mikor írtad? “, Bob pedig ezt válaszolja: „Egész életemben”. És mindnyájan összeölelkeznek. Ugye önök is érzik, hogy ez nagyon gáz?

A Bob Marley: One Love több ponton a Bohém rapszódia mintáját követi. A legszembetűnőbb a Queen Live Aid-koncertje és Marley kingstoni békekoncertje közötti párhuzam. De az is jellemző mindkét filmre, hogy szentté avatják a főhőst, pedig mindketten, Freddie és Bob is kellően komplex egyéniségek voltak ahhoz, hogy életszerű figurákká válhassanak a vásznon.

Reinaldo Marcus Green előző rendezését, a Richard királyt kifejezetten szerettem (Will Smith Oscar-díjat kapott a főszerepért), bár a két teniszfenomén, Venus és Serena Williams szintén alaposan beledumált a forgatókönyvbe. Amikor megtudtam, hogy Green egy újabb életrazi filmet rendez, majd’ kiugrottam a bőrömből, mert biztos voltam benne, hogy sokat tanult a Richard király buktatóiból. Nos, számomra a Bob Marley: One Love az év legnagyobb filmes csalódása, pedig még csak március van. Egy elpuskázott lehetőség, kiaknázatlan univerzum, ráadásul egyik nagy kedvencem az áldozat, aki 1981-ben, mindössze 36 évesen távozott a földi létből, de dalai ma is frissek és sokatmondóak. Kár, hogy ebből kevés jön le a vászonról.